Jó ideje nem írtam már egy sort sem - és még csak nem is azért, mert nem lett volna miről. De valahogy az elmúlt két hónapban a gondolatok gondolatok maradtak, az írás háttérbe szorult. Hogy miért?!

Még tavaly (legbelül pedig már még régebben) indult el egy folyamat, aminek köszönhetően elkezdtem másképp látni az életem, a világot, a lehetőségeimet. Az által, hogy kiléptem a munkahelyemről pedig biztossá vált, hogy az idei év egy teljesen más esztendő lesz. Új utak várnak.

Az, hogy ezt az utat egyszerűbbnek és akár még azt is mondhatnám, hogy könnyebbnek hittem, már az én naivságom volt. De egy percig nem bánom, hogy akkor úgy döntöttem, ahogy, mert ideje volt már kicsit felrázni magam. Ezt pedig sikerült elérnem, még ha nem is feltétlen úgy, ahogy azt eleinte elképzeltem. A mai napig vannak álmatlan éjszakáim vagy épp olyanok, amik után arra ébredek, hogy a gondolataim, a kattogás foglyul ejtettek. Hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nem értettem, miért van ez. Nem voltam ideges, a félelem sem gátolt, nyugodtan néztem előre a munkakeresést tekintve is és mégis. Ma már persze tudom, hogy mindez azért van, mert még mindig keresem az utam. Tudom, hogy jó irányba haladok, de messze még a cél, az út java még hátra van.

Azt már kezdem megszokni, hogy a küzdelem mindennapos barátommá válik, a kétségek pedig egyik vállamról a másikra ugrálnak a mondókáikat ismételgetve és szerencsére a talpra állási időszükségletem is egyre rövidül. Hiszen folyamatosan tanulok, hasznos dolgokat vagy épp azokból a hibákból, amiket elkövetek. Amikor pedig az erőm már fogytán esetleg el is hagy teljesen, hagyom, hogy kicsit rosszul érezzem magam és időt adok magamnak az újbóli nekifutáshoz. Biztosan lehet ezt másképp is, de nekem egyelőre csak így megy. Még ezt is tanulom, ahogy szégyenszemre azt is, hogyan legyek kitartóbb. De jobb későn, mint soha és, ha még most is csak azt nézném, mit nem tudok és mi mennyire nehéz, ugyanott lennék, mint régen, amit nem szeretnék, amiben már nem tudok élni. Érzem, hogy valami teljesen más irány lesz hamarosan a mindennapjaim mozgatórugója és bár mostanában újra itt van bennem a félsz, a mi lesz, ha nem sikerül, azok az érzések, amik a rosszabb pillanataimban minden gond nélkül húznak vissza, de aztán mégis nekivágok újra és újra annak az útnak, amitől az álmaim valóra válását remélem.

És hogy meddig fog tartani ez az egész? Magam sem tudom. De azt tudom, hogy ahogy telik az idő, egyre tisztábban látom, mi is az, amit igazán szeretnék, mi az, amit nem és előbb-utóbb a hogyan is ki fog rajzolódni. Ezért teszek és ebben hiszek, s addig pedig a saját táncom járom - lépek 1-2-t előre, majd 1-2-t vissza, aztán 1-2-t megint előre. A lényeg, hogy az előre mindig kicsit több legyen, mint hátra. :)

Ebben hiszek most, ezt gyakorlom!

Még több tartalom: TheMeetime Facebook oldal

Még több kép: TheMeetime Instagram