Volt idő, amikor rendületlenül hittem az emberekben. Mindenkiben. Bárkiben. Aztán ez egyszer eltörött. Ma már pedig tudom, hogy a többségük csak akkor keres, ha kell neki valami. A legnagyobb többség, sajnos.

Az elmúlt időszak nem csak embert próbáló, de önismeretileg is húzós volt - és az is. Hát még, ha a környezetet nézzük.

Egy ideje - bár ez már régebbi időkre nyúlik vissza - belekezdtem valami másba. Nem keresek már mindenkit nyakra főre, nem küldöm a heti hogy vagy üzeneteket, nem jelentkezem be rendszeresen. És nem azért, mert az illető nem jut eszembe, hanem mert sok esetben meguntam, hogy gyakorlatilag rajtam múlik, van-e kontakt közöttünk vagy sem. Már nem írok rá senkire csak azért, hogy ne gondolja azt, elfelejtettem. Ha ő nem érzi a hiányát annak, hogy nem vagyok ott az életében, úgy hiszem engem sem terhel nagyobb felelősség e téren. Tudom, másképp illene, plusz valakinek mindig lépni kell, de egy ideje már nem érzem azt, hogy ez a valaki mindenképp én kell, hogy legyek.

Ma már harcolni sem harcolok az ellen, hogy mást gondoljanak rólam, valami jobbat. A hitét úgyis mindenki saját maga alakítja, nekem pedig se kedvem, se energiám ezzel vagy ez ellen harcolni. Ha te azt hiszed rossz vagyok, hidd. Ha ennek az ellenkezőjét, úgy is jó. Egyikre sincs nagyobb ráhatásom annál, mint amit te magadban elképzeltél rólam. Nevezhetsz pesszimistának, szíved joga, én tudom, milyen vagyok és tudom, miben hiszek. Nem foglak meggyőzni. Attól, hogy ez nem felel meg a te általad elvárt vagy épp elképzelt valóságnak, hm..az már a te dolgod. De lehet ideje lenne inkább azon elgondolkodnod, vajon miért várod el tőlem azt, amit, mitől tartasz esetleg te magad, mivé és miért akarsz engem vagy netán másokat megváltoztatni..

Amíg régen mindent megtettem azért, hogy segítsek másoknak – pontosabban bárkinek, ma már nem érzem ennek sem szükségét. Persze, vannak szívességek, egy megeresztett üzenet stb, de ha már évek óta egy szót sem beszélünk, igazán furán veszi ki magát, hogy rám írsz, kérsz valamit, s ha nemet mondok azzal a lendülettel el is köszönsz. Tudom, az ideje mindenkinek a legdrágább kincse, de a haszonlesésbe azért némi érdeklődés is beleférhet - vagy mi.

És..mindezek által folyamatosan bebizonyosodik számomra, hogy bizony én pedig végül mindig csak magamra számíthatok. Mert nem jut eszedbe, hogy csak úgy felhívj, hogy megkérdezd, hogy vagyok, de tudod, úgy igazán, amikor érdekel is a válasz és akkor pedig végképp nem vagy ott, amikor szükségem lenne rád. Akár, mert nem vagyok jól, akár csak a társaságod hiányzik, akár egy közös nevetés.. És igen, tudom, hogy senki sem gondolatolvasó, de amikor mondjuk egy több hónapos vagy akár éves rutin megváltozik az nem furcsa? Nem feltűnő? Hm, lehet nem, mert eszedbe sem jut, hogy oka van.

Én megoldom az életem egyedül is, évek óta így teszek, legalább fejlődik a problémamegoldó képességem. De azért maga a tény szomorú, hogy az emberek többsége így áll a másikhoz - elvár dolgokat, de a viszonzás már elmarad. Személy szerint az évek alatt arra is rájöttem, már csak azt sem várom, hogy valaki valamit is tegyen értem, nekem (cserébe?), maximum elszomorít, ha nem érez magában annyit, hogy megtegye és szinte meglep, amikor mégis. Ekkor pedig egyszerűen csak örülök neki, hogy így alakult és hálás vagyok érte - mert ez bizony olyan ritka, mint a fehér holló.

S hogy akkor miért nem változtatok ezeken a fenti helyzeteken? Egyszerű. Túl sok energia két ember helyett dolgozni egy kapcsolaton, és ha a másik nem adja bele a részét, sajnos az én erőm sem tud utántöltődni azokra az időszakokra, amikor épp arra lenne szükség, hogy támogassalak. Évekig csináltam ezt, s amíg mások haladtak a saját életükkel, én nekik "dolgoztam" Így ma már inkább fordítom olyasmikre a figyelmem, amik engem visznek előre és, ha nem is pontosan úgy és akkora mértékben, mint egy másik személy jelenléte, de feltöltenek - és erőt adnak akkor is, amikor senki más.

További tartalmakért csatlakozz Te is a TheMeetime Facebook és a TheMeetime Instagram oldalamhoz!

Utazási inspiráció: BP Contents