Egyedülállóként volt idő, mikor majdhogynem napi szinten kaptam a lesajnáló megjegyzéseket, tekinteteket, hogy szegény, milyen rossz lehet neki, magányos stb stb. És ma is csak azért kevesebb az ilyen történés, mert bizony megesett, hogy kinyitottam a számat és elmagyaráztam, én mit látok vagy épp egyszerűen megkértem az adott illetőt, hogy legyen szíves engem ne sajnálni, rajtam ne szánakozni, mert semmi szükségem rá.

Nem vagyok megrögzött szingli, akinek az az egyetlen célja, hogy minél magasabbra törjön és azt hirdeti, mindenki hülye, aki kapcsolatban van, dehogy. Egyszerűen csak, ahogy körülnézek, azt látom, hogy sokan maximum elhitetik magukkal, hogy ők kapcsolatban élnek, sőt mi több, hogy ők boldog kapcsolatban élnek, miközben, ha jobban kinyitnák a szemüket igencsak meglepődnének. Merthogy nem pont ez a kép köszönne vissza rájuk…

Elmesélem, én mit látok – a teljesség igénye, és az összes lehetséges ok-okozati magyarázat nélkül, hiszen ez nem egy pár soros, egyszerű téma.

Látok házasságot, ahol a nő a gyerekeinek szenteli minden idejét és figyelmét, miközben a férje friss apukaként épp egyedülállónak kiadva magát a társkeresőn velem ismerkedne. Csak azzal nincs tisztában, hogy a közösségi médiának hála egyrészt ismerem a feleségét, másrészt ezáltal a körülményeit is.

Látok kapcsolatot, ahol a férfi mindent megtesz azért, hogy biztonságot teremtsen, hogy az otthon tényleg otthon legyen, feladja önmagát, miközben az asszony totálisan hülyének nézi őt és kihasználja, megcsalja, majd a közös programokon tetteti, hogy minden milyen csodálatos.

Látok egymásra támaszkodó feleket, akik azt hiszik egy kapcsolathoz valóban két félre van szükség, miközben… Ha te önmagadban nem vagy egész ott valamivel foglalkozni kell, tehát maximum a másik elfedi ezt a hiányosságod, de mi lesz veled, ha szétmentek? Összeomlasz? Életképtelen leszel?

Látok házasodni készülő párt, aki azt hiszi ez a megoldás a birtoklási vágyára. Félelemből esküvő. Hát igen, pont így van a nagykönyvben is megírva. Ennek a továbbfejlesztett változata, amikor valakik egy rothadó kapcsolatot a gyerekvállalással akarnak megmenteni. Hát gratulálok hozzá, szegény gyerek pont ezt érdemli – két megoldatlan problémákkal és feldolgozatlan sérülésekkel teli szülőt, akik még magukat sem tudják egyben tartani, de a gyerek majd megoldás lesz. Csak mondom. Nem. Nagyon nem. Nézz körül, milyen gyerekeket, fiatalokat látsz magad körül. Egyre inkább sérültek érzelmileg és a „szüleiknek” hála fogalmunk nincs arról, hogy nem ez a jó kapcsolat, a jóllét alapja, nem így kellene beleugraniuk viszonyokba, nem így kellene élniük a mindennapjaikat. Kapnak két szörnyű példát és nem értik, miért nem érzik jól magukat, miért nincsenek a helyükön. Pedig mindenkinek elég önmagába néznie, hogy ő milyen példát látott a szüleitől, mit az, amit sosem szeretne, nemhogy a gyerekének, önmagának sem, erre tessék. Örömmel vezeti egy boldogtalan élet felé a saját gyávaságával.

Aztán látok még olyan kapcsolatot, ahol az egyedülléttől való félelem „tart össze” vagy mit is csinál a két emberrel. Van, hogy jön egy pillanat, amikor már nem tudják ezt tovább elrejteni és szétválnak útjaik, de mindez ideig-óráig tart és visszamenekülnek egymáshoz. Kivéve, ha valamelyik talál egy jobbat, akivel még inkább leplezni tudja ezt a félelmét.

Látok párokat, akik egymás mellett, de nem együtt vannak. Pedig még csak nem is évtizedekről beszélünk. Van egy „elvagyunk” életük, amibe beleültek, az egyik fél – vagy lehet mindkettő – ki-kikacsintgat, mert érzi, tisztában van vele, hogy hiányzik neki valami és lépnie kellene, de inkább a híg fosban üldögél, mert az a biztos, az ad biztonságot…aha, szerinte. Ezt elhiteti magával, de hogy lehetne bármi is biztos az életben, mikor örök változásban élünk? A biztonság utáni vágy pedig nem szerelem, nem társkapcsolat – ez inkább szól önmagunkról, a saját félelmeinkről, mintsem egy kapcsolatról valakivel.

Látok érzelmileg bántalmazó kapcsolatot, ami egyesek szerint nincs is, hiszen „csak” egyszer-egyszer odaszól neki a pasi vagy a nő, abban semmi nincs, de míg a fizikai sebek egy idő után begyógyulnak, a lelkiek egy életre tönkre tudnak tenni. És vajon arra ilyenkor miért nem emlékszik senki, hogy őt hányszor bántották meg szavakkal úgy, hogy még akár évtizedekkel később is tisztán fel tudja idézni – és nem csak a szavakat, hanem az érzést is, amit akkor átélt. Na ennyit arról, hogy a szóbeli bántalmazás csak egy kis semmiség.

És hogy azért legyen valami jó dolog is, igen látok – de borzalmasan ritkán – olyan kapcsolatokat is, amik az én szememben a valódi kapcsolatok. Ahol összhangban élnek a párok, ahol egyiküknek sem kell feladnia önmagát a másik miatt, ahol nem az a vezérszál, hogy egymásra mentőövként tekintenek, egymásba kapaszkodva próbálnak kimászni a mocsárból, hanem ez a fajta segítségnyújtás, számíthatok rá érzés normális kereteken belül mozog. Mert nem kell, nem is lehet teljesen függetlennek maradni egymástól, hiszen egy szerelem, egy valódi kapcsolat arról szól, hogy érzel, hogy ki mered mutatni a másik előtt az érzéseid és a részeddé válik. A különbség a jó és rossz kapcsolat között egyszerűen a hogyanja és a mértéke mindennek. És az, mennyire ismered önmagad, mikor tudod, mikor látod, hogy ez csupán egy megoldandó feladat, ami előttetek áll vagy valami, amit már lehet rég nem kellene folytatni, mert nem ad, csak elvesz.

És itt érkezünk el arra a pontra, hogy azt mondjam, a fentiek alapján messze nem érzem magam sem szánnivalónak, sem sajnálatraméltónak azért, mert egyedül vagyok és mert nem megyek bele ilyen viszonyokba. Mert nem egy színjátékban szeretnék élni, ahol mindenki játssza a szerepét, majd a négy fal között ki tudja mi történik. Azt a véleményem pedig, amit már 7 évvel ezelőtt megfogalmaztam, egyre inkább tartom, miszerint:

„Ha valóban csak azok lennének együtt, akiknek a kapcsolatuk is jó, a párok háromnegyede már nem is emlékezne egymásra.”