Kinn megállt az idő. Az ablakon kinézve a szürke eget és a mozdulatlan faágakat látni csupán. Visszatért az a téli, kicsit mélabús idő, amiről már én is azt hittem, hogy vége. Különösebben nincs bajom a téllel sem, de amikor megcsillannak a napsugarak a teraszon vagy épp olyan erővel süt be a nappaliba, hogy kiterülve a szőnyegen úgy érzed, mintha nyaralnál, hát..olyankor én is inkább erre vágyom minden nap. De a február még nem engedte el teljesen a telet és ezt az orrunk alá is dörgöli.

Szóval ez a melankólia indítja a vasárnapom. Az egyik kedvenc - persze, hogy lassú - számomat hallgatva, csak bambulok kifelé és érzek. Mert ezek most nem gondolatok igazán. Csak úgy vagyok és újra megtapasztalom, hogy véletlenek márpedig nincsenek. Nem véletlen, hogy ma ilyen az idő és az sem, hogy pont ma milyen történetekbe futottam bele a facebookon. Persze, minek léptem fel, gondolhatod most..hát ezért, hogy kicsit legyen min elgondolkodnom. Ugyanis, amikor az üzenőfalat pörgetve "véletlenül" belefutsz egy videóba arról, hogy Pataki Zitáék hogyan küzdenek azért, hogy babájuk lehessen, elgondolkodsz. Aztán, amikor a LifeTILT-es Tomi soraiba ütközöl az amúgy elsőnek mókásnak hangzó 30 napos gyerekfelvigyázó kalandjáról és kiderül, hogy ez messze nem csak egy jópofa kihívás, hanem mögötte sokkal komolyabb dolgok állnak, elgondolkozol. Hogy az élet mit és, hogyan oszt az emberekre. Én nem követem egyikük életét sem, sőt valójában úgy vagyok vele, hogy elég a sajátom, minek lesegessem még másokét is, de aminek van értelme, azt szeretem elolvasni, megnézni, meghallgatni. Ennek a két történetnek pedig van és, ha szeretnél kicsit kijjebb tekinteni, érdemes megnézni őket.

No és itt jönnek az érzések. A pillanat, amikor valahogy kiadod magadból, ami egy ideje foglalkoztat. Nálam ez az írás. Van, hogy inkább csak úgy a világnak írok, mert mondjuk számomra érdekes "felfedezést" tettem és úgy gondolom, hogy esetleg másnak is az lehet és van, amikor magamnak írok. Mert jól esik. Mert megnyugtat. Mert kikapcsol. Ahogyan ma is.

Nagyjából 16 éves korom óta tudtam, hogy mikor és mekkora családot szeretnék, milyen életet, mindent szépen elterveztem, leginkább azt, hogy mindez 30 éves korom előtt megvalósul. Aztán jött az élet. :) 1-2 hatalmas és néhány kisebb pofonnal a zsebében. Sokáig nagyon haragudtam mindenre és mindenkire, miközben már akkor is tudtam, hogy ezt bizony én alakítottam így. Felébredni egy több, mint 10 éves álomból olyan, mintha kómában lettem volna és csak nézem, milyen is ez az új világ. Miközben az évek elteltek, akár akarom, akár nem. És ezt nagyon nehéz elfogadni, megbarátkozni vele pedig..hát..van, hogy még most is összezörrenünk. Persze, ami elmúlt, elmúlt, most már én is inkább csak előre nézek, még, ha vannak is pillanatok, amikor igencsak érzem, hogy visszaüt, hogy anno ezzel vagy azzal nem foglalkoztam vagy nem eléggé.

Az elmúlt évek mókuskereke persze sok mindenről el tudta terelni a figyelmemet, főleg így, hogy egyedül vagyok, mármint pár nélkül. Aztán, ahogy kiléptem ebből, jöttek a gondolatok is, hogy akkor most mit is és, hogyan is kellene átalakítani, mi legyen az új irány és csak megy az agyalás és megy és megy. Látszólag sehova sem jutok, ez elkezd zavarni, még nagyobb lesz a káosz és egyszer csak azt veszem észre, hogy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag az idegesség mögött mégis nyugalom van. Az agyam ideges, mert tudja mit kellene tennie, hova kellene eljutnia és valami mégis akadályozza ebben, viszont a lelkem meg közben megnyugszik. Nem minden nap, nem állandóan, de egyre többször. És miközben azon dolgozom, hogy be tudjak fordulni a következő kanyarba, észreveszem, hogy a régi, hatalmas görcsök helyett, most már egyszerűen csak teszem a dolgom. Élek, és ebből az életből igyekszem kihozni azt, ami számomra a legjobb. De nagyon nehéz újra megtanulni járni, ráadásul másképp, mint ahogy azt régen tanultam. Mert már másképp állok dolgokhoz, más ember lettem és ezáltal másra is van szükségem. Olyan képességekre, tulajdonságokra, amikről bár már korábban is hallottam, ismertem is őket, mégsem kellett használnom egyiküket sem - sajnos. :) És ez bizony megkéri az árát, miközben persze tanít is. Mert menni előre nem csupán annyit jelent, hogy az előtted lévő akadályokkal küzdesz meg, hanem, hogy a múltaddal is ejtesz még néhány randevút. Akár akarod, akár nem.

És miközben lépegetek előre, újra rátalálok a hitemre. Arra a hitre, amiről már azt gondoltam rég elvesztettem, pedig csupán fájdalomból vagy épp önvédelemből egyszerűen csak jó mélyre eltemettem. Arra a hitre, ami egyszer belém költözött és még ha el is üldöztem magamtól, ő ott volt és segített. Arra a hitre, ami tudja, hogy előbb-utóbb minden rendben lesz, csak még nem jött el az én időm. És igen, fogok még harcolni magammal, ezzel a különös érzéssel is, de eljön a nap, amikor megköszönöm neki, hogy végig itt volt és támogatott. Hogy hitt bennem, mikor még én magam sem hittem önmagamban. 

És mindeközben felüti fejét az a pillanat is, amikor már tiszta szívvel tudok örülni a körülöttem élők boldogságának, anélkül a kisebb mélabú nélkül, ami azelőtt a társam volt és, ami azokban a pillanatokban kicsit megfacsarta a szívem. És, amikor megérted, hogy még semmi sincs veszve, arra is rájössz, hogy minden találkozás ad valami különlegeset, akkor is, ha a vége nem happy end. Mert minden találkozásnak célja van az életben, mind egyedi, értékes és megismételhetetlen.

Az is, ami az ablakom előtti fán, rendszeresen visszatérő szajkóval történik meg - még akkor is, ha erről a találkozásról csupán én tudok itt, az üveg túloldalán.

És egy pillanatra kisütött a nap...

Még több tartalom: TheMeetime Facebook oldal

Még több kép: TheMeetime Instagram