6 óra múlt. Kinn ülök a kertünkben. Végre kellemes az idő és nem csak az esőfelhők álltak odébb, de a nap sugarai sem égetnek már. Olyan igazi nyári este közeleg. A hintaágy egyenletes ringásától pedig elkalandozom...valamerre, ahol már rég jártam…
Sokunk emlékeiben ott élnek azok a bizonyos kertek. A kertek, ahonnan valahogy mindig tudtunk csenni valami finomságot. Igen, ezek voltak a nagyszüleink kertjei. Egy ideje már itthon is az a legszebb időszak, amikor elkezdenek érni a saját zöldségek, gyümölcsök és, ha épp paradicsomot ennék málnával, nem kell többet mennem két méternél. Tudom fura, de valahol mégsem, nekem legalábbis nem. Így aztán ezen a szombat délutánon is így tettem, majd miután a frissen szedett paradicsommal a kezemben a hintaágyra ültem és csak néztem a felhőket, egyfajta furcsa érzés fogott el. Eszembe jutottak azok a régi nyarak….
Már nem emlékszem hány éves lehettem, valószínűleg még 10 sem, de azt biztosan tudom, mit éreztem ott, akkor. Apuval minden hétfőn átmentünk meglátogatni a Papáékat, ami számomra egyet jelentett néhány dologgal. Az első, hogy a nagy ölelések után bizony menni kellett a szerszámos műhelybe, hogy a kerti vasra feltegyék a hintám, s amíg a felnőttek beszélgettek én egyre magasabbra szálltam. Majd az is biztos volt, hogy a Mama, ha épp nem valami finom sütivel várt, akkor egy kis tálka eper, ribizli vagy málna volt a menü – természetesen cukorral megszórva, ahogy kell (igen, ekkor még nem volt no sugar mozgalom).
Majd, amikor valamiért kerti terepszemlét tartottak, természetes volt, hogy ugrás ki a hintából és megyek velük. Kis szaladgálás, amikor még voltak baromfik, akkor azok kémlelése és mikor már uncsi volt, vissza a hintába. Imádtam ezeket a pillanatokat. És imádtam azt is, hogy kétféle cseresznyefájuk volt, amiből az egyikkel kapcsolatban mindig csak azt mondták, akkor jó, ha már fekete – és tényleg akkor volt az igazi. És amikor már körte vagy barack is volt…utóbbit szerintem azóta sem ettem olyan finomat, mint ott.
De alig vártam, hogy a kútból felhúzzák a szódás szifont is – merthogy a jó hideg kútvíznél nincs jobb hűtőszekrény sehol. Bár engem inkább csak a látvány érdekelt, mert milyen izgalmas már – hiszen egy gyereknek minden az. És a már említett műhely is a mai napig a szemem előtt van. Valahogy mindig szerettem nézni, ahogy bütykölnek, így nem csoda, hogy ma már boldogan szerelek, barkácsolok én is. Néha még azt a megmagyarázhatatlan illatot is érzem még ma is, ami ott volt. Pedig sajnos már sok éve, hogy az ölelések és a kert, s minden az emlékeimben élhet csak tovább. De ott örökre megmarad minden.
Ahogyan a nyári konyha is, ami előtt mindig ott volt a kis asztal és a két szék…egyikben Papa, másikban Apa ült – én pedig velük szemben hintáztam és csak mosolyogtam és élveztem, hogy ott vagyok. Nem kellett semmi több, csak ennyi.
Aztán amikor már hűvösebb volt az idő, vagy épp túl meleg, a nyárikonyha volt a törzshely. Talán többen vagyunk, akik még emlékszünk ezekre az igazi régi, vitrines konyhabútorokra, amik fehér és világoszöld színben pompáztak, lekerekített szélekkel, s amikhez elengedhetetlen volt a fehér, fiókos asztal, a sámlik, s a kedvencem, a felnyitható, tárolós pad. Fogalmam sincs, mik ezeknek a hivatalos nevük, csak azt tudom, hogy ha bárhol meglátom őket, a Papámék konyhája jut eszembe – és elmosolyodom. Mert szeretem ezeket az emlékeket.
És szeretném, ha most is mehetnék abba a kertbe, ha velük mehetnék abba a kertbe, ha újra ott hintázhatnék – mint 25 évvel ezelőtt. De most itt vagyok a mi kertünkben, s itt hintázom. Csendben, mosollyal az arcomon, mert közben ott vagyok, velük.
