Valamilyen szinten mind önzőek vagyunk. Ez már csak az emberi lét velejárója és persze az egó egyfajta győzelme felettünk. De hol a határ? Meddig lehet ezt úgy űzni, hogy másokban ne tegyünk kárt?

Hányszor, de hányszor szenvedtem már mások, de a saját magam önzősége miatt is. Amikor valamit vagy valakit nem engedtem el, mert mindenáron azt akartam, hogy velem maradjon. Aztán, amikor egyre másra futottam bele az önzés különböző fokozataiba, ahol mindig csak az adott személy volt fontos..saját magának, az is fájt. Nagyon sokszor. De az is rossz érzés, amikor másvalakin, a környezetével szemben látom az önzését. És vele együtt az „áldozatát” is. Azt, aki mindezt megsínyli.

Ugyan már nem egyszer kaptam meg, hogy túl érzékeny vagyok, túlgondolok mindent és még sorolhatnám a kedves megjegyzéseket, de valahogy nem érdekel. Ami zavar és bánt, az igenis zavar és bánt attól még, hogy az illető, aki ezeket a jelzőket rám húzza feleannyira sem képes átérezni mások érzéseit vagy épp képtelen egy percre is beleélni magát a másik fél helyzetébe.

Mert itt tartunk most. Divat szemétnek és divat érzéketlennek lenni. Az én én én a fontos, nem foglalkozni azzal, hogy ezzel a viselkedéssel, hogyan tesszük tönkre a körülöttünk lévőket. Mint a robotok, lassan úgy viselkedünk. Jah, mégsem, hiszen már kifejlesztették az érző típusokat – miközben mi azon dolgozunk, hogy kiöljük ezt magunkból.

Elszomorít, hogy egyszerűen nem tudok ezzel mit kezdeni. Látom, hogy mit művelnek egyesek, de ha véletlenül bele is kezdtem abba, hogy mondjuk a másik oldalt akár csak egy kicsit is felvázoljam, hogy lássa az illető, mit is tesz, máris kaptam az elutasítást vagy épp a teljes értetlenséget. Pedig kötve hiszem, hogy ezek az emberek így születtek. De miért jobb csak azt nézni, ami saját maguknak jó? Persze, biztonságosabb. Hiszen különben ki kellene nyitni a szívüket, meg kellene küzdeniük a fájdalmaikkal, fel kellene dolgozni azokat, és ez ugyebár kellemetlen és veszélyes. Mert akkor lehet, hogy újra szeretnének és valaki, aki hasonlóan önző ezt kihasználná. De nem boldogabb az az élet, ahol másoknak örömöt és szeretetet adhatunk, mint az, ahol csak a saját egónk kielégítésén dolgozunk? Ahol szúrunk, ahol rombolunk?

Hiszen az, hogy törődünk saját magunkkal messze nem egyenlő az egoizmussal, sőt..ha belegondolsz, minél több rendezett, jó érzés van benned, annál többet tudsz belőle másnak adni. Annak is, akinek szüksége van rá és annak is, aki önmagával szintúgy rendben van. Mert ott van benned az empátia, a figyelem a másik iránt, egy mosoly, támogatás.. És igen, a nem egoista embereknek is jól esik a törődés, hiszen tudják, milyen érzés, ha szeretnek és amikor két szeretni tudó ember találkozik, akkor alakul ki az az igazi kapocs, amikor összhangban vannak az érzelmek. És ebben az egyensúlyban nem billen ki egyik irányba sem a mérleg hosszútávon.

De aki önző, az csak elvár. Elvárja a szeretetet, a törődést, a figyelmet, ugyanakkor mit ad? Tud adni bármit is az elvárásain és az elégedetlenségén túl? Hitegetést maximum, de valódi érzelmeket aligha. Hiszen fél valamitől..talán nem is tőled, aki szereted, hanem saját magától, a saját érzéseitől. Ez is egy döntés. De megéri bezárni, csak azért, mert valamikor sérültél? És leginkább, fair dolog mások lelkével játszani?

Ne egymás tönkretétele legyen a cél – és ugyanígy ne árts magadnak sem. Mert idővel az a sok rossz érzés megbosszulja magát és van egy pont, ahol egyszer csak azt veszed észre, hogy egymagad vagy a keserűségeddel, az egóddal és végül már nincs melletted senki. Mert elérted. Elérted, hogy csak te legyél. Legbelül magányosan. De még magadnak sem vallanád be, soha.

Megéri?

További tartalmakért csatlakozz Te is a TheMeetime Facebook és a TheMeetime Instagram oldalamhoz!