Gyakorlatilag valami hasonló lett volna, amit a szemük helyett a szájuk mond ki, ha meg tudnak szólalni, amikor megemlítettem, hogy 2 hét múlva egyedül utazom el pár napra.

Igen, a környezetemben élők többségéről beszélek most. Családtagok, barátok, kollégák. Kevesen ugyan, de voltak, akik megértették, miért is van erre most szükségem, viszont a többség nem tudta hova tenni a dolgot. Mindez 2014 őszén történt, egy mind magánéletileg, mind szakmailag húzós időszak kicsúcsosodásakor. Addig valószínűleg tőlem is hasonló tekinteteket kapott volna az, aki ilyet tesz, de akkor valami megváltozott. Nem bírtam tovább, tudtam, hogy ha most itt maradok megbolondulok. Kellett az egyedüllét, a magány, hogy senki ne szóljon hozzám, legalább egy kis ideig, senkihez ne kelljen alkalmazkodnom.

Így aztán úgy döntöttem igenis megérdemlem, hogy pár nap csakis rólam szóljon. Merőben új dolog volt ez számomra, aki egyedül szinte ki sem mozdult soha, mindig vártam valakire, hogy társuljon az ötleteimhez és, ha ez nem történt meg, hát én sem mentem. Így utólag belegondolva ennél nagyobb butaságot el sem követhettem volna, de sebaj, már máshogy élek.

Szóval a tervem az lett, hogy kerestem egy badacsonyi wellness hotelt, felpattantam a vonatra és 2,5 napra leléptem. Egyedül. Emlékszem a legnagyobb félelmem az estékkel kapcsolatban volt, hogy majd biztos még mélyebbre zuhanok lelkileg. Tévedtem. Már a délután elég mókásra sikeredett, mert ahogy megérkeztem és lepakoltam, eldöntöttem, hogy kimegyek a kikötőbe kicsit – köszönök a kedvenc tavamnak. Le is ültem a móló végébe, csak néztem a semmibe és már szinte egy művészfilmben éreztem magam, amikor is egy sikló a bokáim köré tekeredve elkezdett sziszegni – na persze, méghogy művészfilm. Számomra egy lábon kihordott infarktus, mások számára pedig egy komédia lehetett, ha belegondolok, milyen röhejesen nézhettem ki, miközben indiántáncot járva ugrálok a „kígyóval” a lábamon. Hát..ennyit a nyugalomról, irány a hotelszoba biztonsága. Persze már séta közben nevettem magamon, hogy ilyen is csak velem fordulhat elő, de nem akartam megkockáztatni egy újabb „támadást”.

Aztán a pincérek szórakoztatásával eltöltött vacsora után úgy döntöttem, jöhet a kuckó és egy jó könyv – mert persze, hogy vittem magammal olvasnivalót. És tudjátok mi történt? Eszembe sem jutott, hogy ez egy rossz este lenne, sőt az egyik legjobb estém volt, amit valaha is egyedül töltöttem. A könyvemmel és a Balaton hullámainak hangjával.

Másnap, bár már november eleji, télikabátos idő volt mégis kaptam egy csodaszép, napsütéses-pólós napot, így bejártam a hegy és az erdő egy részét, ami hihetetlen élmény volt. Nyáron már többször jártam erre, mindenki tudja, milyen a Balaton környéke a turista szezonban, de az őszi napok, amikor szinte mindenhol egyedül vagy, egy teljesen más képet adnak a tájról, a környékről. A Bujdosók lépcsőjét megmászva, a Ranolder keresztet keresve csupán egy, valószínűleg külföldi fiúval köszöntöttük egymást egy hellóval és két cuki, idős nénitől kaptam jó tanácsot azt illetően, hogy ilyenkor már hamar sötétedik, figyeljek oda, nehogy rám esteledjen az erdőben. Én megköszöntem a kedvességüket, ők pedig mentek tovább az ellenkező irányba. Aztán végre odaértem. A kereszthez, amiről addig csak képeket láttam és, ahol olyan panoráma várt, amitől egyszerűen csak annyit éreztem:

Igen, megérkeztem!

Nem tudom, kinek mit jelent a Balaton, nekem gyerekkorom óta a kedvenc helyem, bár furcsa mód, mikor kicsi voltam, mindig inkább csak a déli partra mentünk, így az északi rész és a hegy felfedezése felnőttkoromra maradt. Mégis, ez a pillanat valahogy más volt. Nem volt semmi zokogásban kitörés, szomorúság, bánat, mintegy eredményeként az elmúlt időszaknak, egyszerűen csak ültem ott a sziklán és néztem a magyar tengert. Csendben, nyugalomban, egyedül. És akkor értettem meg igazán, mit is jelent élvezni az egyedüllétet és mennyire nem egyenlő a magánnyal.

Aztán még egy erdei séta a madarakkal és mindenféle, bokrokban és avarban mozgolódó kishaverral, akikkel kapcsolatban csak reméltem, hogy egyikük sem egy vaddisznó, majd úgy döntöttem vacsora előtt még a jacuzzi is belefér, csak, hogy teljes legyen a „mert megérdemlem” érzés. Egyébként vicces volt, hogy az egész hotelben rajtam kívül csupán csak egy fiatal pár volt, így kb ott is úgy éreztem magam, mintha legalábbis az egész épületet én béreltem volna ki. Jó volt nagyon ez a nyugalom.

Másnap reggel a random trip pedig sajnos véget is ért, az eső is újra esett, a hideg is visszatért, én pedig már reggeli után a hazafelé tartó vonatot vártam a peronon. Nem volt sok idő, mégis ahhoz bőven elég volt, hogy rájöjjek néhány dologra:

1. Egyedül utazni jó

2. Feleslegesen féltem (főleg az estéktől)

3. A Balaton nem csak nyáron szép, sőt..

4. Néha igenis kell egy kis egyedüllét

5. Az idegen emberektől kapott kedves szavak is boldoggá tehetnek

6. Sokszor elég egy mosoly is

7. Pár nap egyedül csodát tud tenni

8. Érdemes nyitni a világ felé és nem ragaszkodni a berögzült hiedelmekhez (akár saját, akár másoké)

9. Egyedül azt is észreveszem, amit társaságban lehet nem

10. Jó érzés olykor nem alkalmazkodni senkihez

+1. Biztos, hogy nem ez volt az utolsó ilyen utam

Remélem Te is kedvet kaptál ahhoz, hogy kipróbáld és hamarosan egy fotót küldesz onnan nekem, ahova: Megérkeztél. Hidd el, megéri az életben legalább egyszer egyedül utazni - ki tudja, mennyi lesz belőle! ;)

Még több tartalom: TheMeetime Facebook oldal

Még több kép: TheMeetime Instagram