Vannak filmek, amiket pontosan tudom, mikor és milyen állapotban szedek elő. És vannak filmek, amik egyszerűen csak rám találnak. Így történt ez a Freedom Writers-szel is és bár először úgy gondoltam, elég lesz, ha csak egy facebook bejegyzésben osztom meg az ismerőseimmel az élményt, végül úgy döntöttem, több ez annál, minthogy gyorsan átgörgessenek rajta.
A film szintén Netflix ajánlás, korábbi cikkekben már említettem innen lazább darabokat, de bizony, vannak az oldalon igenis elgondolkodtató, emellett inspiráló darabok is. Lehet hamarosan egy inspirációs ajánló is lesz, nem tudom. De ez a film egy igazán elgondolkodtató 2 órát adott számomra.
Az alaptörténet szerint 1994-et írunk, Long Beachen, Kaliforniában. A Hilary Swank által alakított Erin Gruwell első osztályát kapja meg, ahol finoman szólva is problémás gyerekekkel kell foglalkoznia. Igen, láttunk már ilyet, az Osztály vigyázz! -t biztos sokan ismerik, de valahogy mégis teljesen más lett a történet. A fiatalok különböző rasszok és bandák tagjai, akiket integrálni akarnak, de mindezt úgy, hogy közben csak lenézik őket és lemondanak róluk. Az iskolában és azon kívül is a gyűlölet uralkodik, harc a mindennapokért, az életükért.
Majd kapnak egy-egy füzetet…
És itt kezdődik a valódi történet – vagy talán mégsem? Ami már az elejétől kezdve különlegessé teszi az egészet, hogy igaz történet alapján készült a film, könyv is íródott azok alapján a „füzetek” alapján, szóval tényleg érdemes kicsit az egész mögé nézni…és látni.
Ami már nem kimondottan a filmre érvényes, ugyanakkor a legfontosabb mondanivalója számomra pedig a következőkben olvasható.
Ítélkezni könnyű. Általánosítani is. Az emberek tettei mögé nézni, ok-okozatot keresni már nehezebb. Senkinek sem mentség honnan jött, egyszerűen csak kapott egy nehezített pályát. Szívás. De sokféle történetet hallottam és láttam már én is…olyat is, ahol a körülmények fixen elvárták volna azt, hogy az illető egy csődtömeg legyen vagy épp még lejjebb csússzon és olyat is, ahol a kívülről teljesen ideálisnak tűnt minden – mégsem lett happy end a vége. Így az, hogy mi magunk változunk-e vagy sem, csakis rajtunk múlik. Na jó, persze jól jön, hogyha vannak támogató személyek, egy közösség mellettünk, akik által könnyebbnek érezzük az utat – igen, sokszor én is egyedül érzem magam és bizony baromi nehéz így haladni, de ettől még haladok, ha lassabban is – de a kiindulópont sosem lesz más, csakis én (vagy te, azaz önmagunk).
A látatlan gyűlölet pedig nem old meg semmit. Sem önmagaddal, sem másokkal szemben. Manapság szinte nincs olyan cikk, oldal, ahol ne lehetne azt látni, hogy ismeretlenek gyűlölik egymást, szidják egymást és mindezt azért, mert eltérő a véleményük. Agresszíven taposnak, utálkoznak, ítélkeznek. Persze nem feltétlen kell, hogy ezt írásban tegyék. A boltokban, utakon és gyakorlatilag bárhol képesek egymásba rúgni. Sokszor csak nézek és azon jár az agyam, vajon miért? Miért van ennyi agresszió és feszültség szinte mindenkiben? Miért hiszik azt ennyien, hogy az viszi előre, ha a másikat a földbe döngöli? Miért nincsenek normális beszélgetések? Sajnos, mert ezeknek az embereknek legtöbbször önmagukkal van bajuk, azzal az élettel, amibe beleültek, de el nem fogadták, a kudarcaikkal, azzal a rengeteg dologgal, amit feladtak, amiken nem tudták túltenni magukat, amit máshogy nem tudnak (dehogynem, csak maximum nem akarnak) megoldani, így egyszerűbb utálkozni.
Jelenleg egy olyan csoportot tudok mondani biztosan, ahol nem tapasztaltam undorító viselkedést, ez pedig azért van, mert ebben a csoportban mindenki azért van ott, hogy önmagát és másokat is megértsen. Kíváncsi arra, mit gondolnak mások, szeretnének különböző álláspontokat és nézőpontokat megismerni és még sorolhatnám. De ez egy igen kis réteg sajnos.
Én nem tudom hol romlottak el ennyire a dolgok, de ahhoz képest, hogy az emberek többségének, ha nem is kiemelkedő szinten, de halad az élete, nincs életveszélyben, nincs anyagi gondja, maximum többet szeretne, ami persze érthető, de lehetne boldogabb most is, a jelenlegi helyzetével is, szóval ezek az emberek nem csinálnak mást szinte, mint fröcsögnek – természetesen arról, hogy milyen borzalmas nekik és milyen szemét ez az egész világ. Meg a kormány persze! Mert mindig mindenért más a hibás! Hát nem. És amíg ezt nem érted meg, ott leszel, ahol tényleg mindig minden rossz lesz – a saját negatív világodba zárva. Körbe nézek és azt látom, hogy olyanok utálnak mindent és mindenkit, akik helyében más összetenné a kezét. És igen, engem sem vígasztal, hogy másnak milyen, őszintén megmondom a saját haladásom tekintetében nem is érdekel, de azért azt is látom, hogy nekem sem olyan rossz – mert lehetne sokkal rosszabb is. És csak gondolj bele, mi lett volna, ha te lettél volna a fenti diákok közül az egyik? Egy kicsit nézz másképp a világra, ne csak saját magad lásd.
