Mind erre vágyunk és az a helyzet, hogy mindannyiunknak meg is van rá a lehetőségünk – mégsem tesszük. Az elvárások miatt, önmagunk miatt, egyfajta belénk rögzített hiedelem miatt. Pedig, csupán egyetlen feladatunk lenne: megtanulni..

Érdekes azt olvasni és hallani külföldiektől, hogy milyen jól érezték magukat a magyarországi időtöltéseik alatt, hogy mennyire kedvesek a magyarok, vendégszeretőek, nagy mulattatók. Hiszen mindeközben mi, akik itt élünk legtöbbször ennek az ellenkezőjével illetjük egymást. Persze értem én, hogy más a turizmus, meg a napi rutin, amikor egymást lökik fel az emberek a metrón, villamoson, csak azért, hogy arra a két megállóra leülhessenek, de ha mégis tudunk kedvesek, vidámak és szerethetőek lenni, akkor miért is nem gyakoroljuk mindezt a hétköznapokon egymással is?

Sajnos a magyar – még inkább a városban élő – ember természete valahogy olyan lett mostanra, hogy mindig többet vár, nem elégszik meg azzal, amit a jelen pillanatban élvezhetne és nem tudja pontosan, hogyan is legyen boldog. És itt most nem arról az áhított, romantikus filmekbe illő, mindennapos boldogságról beszélek (ami valójában nem is létezik), hanem a kisebb örömökről, mint például egy esős napon a pocsolyában meglátni a fák tükörképét és elmosolyodni azon, milyen szép is. Irreális lenne? Nem hiszem. Túlidealizált kép? Még annyira sem.

Hiszen ez egyáltalán nem az a felvett műmosoly és amerikai stílus, amikor bármilyen szarul is nézünk ki és érezzük magunkat, a hogy vagy? kérdésre nagy vigyorral azt mondjuk, minden rendben. Hanem, egyszerűen csak tudunk örülni a pillanatnak, nem nézünk hülyén a másikra, ha az mosolyog és nem morgunk feleslegesen, mindenen. Mert van olyan, hogy rossz passzban vagyunk akár hetekig is (mindenkinek lehet nehezebb időszaka, én is hullámzó lelkivilággal élem jelenleg az életem..), de hónapokat, éveket tölteni így egyhuzamban már döntés és életforma.

Figyeld meg, milyen, ha szabadjára engeded a negatív gondolataidat. Az érzéseid követni fogják, és egyre vacakabbul érzed majd magad. Márpedig minél tovább hagyod ezt, annál nehezebb lesz visszahoznod magad. Megéri? És most gondolj valami vidám dologra, egy szép emlékre, ami jó érzéseket vált ki belőled – még a metrón tolakodó emberek sem tudnak úgy felidegesíteni, mint az előző esetben. :) Mert ennyi az egész. Kontroll alatt tartani a gondolatainkat, amik lehúznak. Egyszer.

Másodszor.. Talán most jön a nehezebb feladat. Örülni. Nevetni. Csak úgy. Mert láttál egy vicces fotót, olvastál egy poént, eszedbe jutott egy régi sztori, amin mondjuk együtt nevettetek a barátaiddal, poénkodtok a kollégáiddal.. Elengedni magad és élvezni, hogy tudsz még úgy igazán, jóízűen nevetni. Hidd el, nagyon sokaknak nem megy már. Vagy csak nehezen. Pedig nekik még nagyobb szükségük lenne erre. A nevetés gyógyít, a nevetés boldoggá tesz. És nem kerül semmibe sem.

Néha még engem is meglep, hogy másoknak furcsa az, hogy szinte mindig mosolygok, hülyeségeken is el tudom röhögni magam, de alapvetően az, hogy magamat szórakoztatom sokszor, már feldob, így nem érdekel, ki mit gondol. És ebben apukám az egyik legjobb cimborám, akivel van, hogy egy kis dolgon is sírva nevetünk – mert jól esik.

„És, mert azt a napot, amin nem nevettél, megette a fene.”

További tartalmakért csatlakozz Te is a TheMeetime Facebook és a TheMeetime Instagram oldalamhoz! :)