Mindenki máshogyan emlékezik arra, aki már nincs vele, én így teszem..

Ahogy telnek az évek, egyre kevésbé szeretek kimenni a temetőkbe, akár csak ezen az egy napon is évente. Nem tudom, mikor változott ez meg bennem és azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem szeretem-nem szeretem kérdés, de valahogy alig látni az embereken, hogy miről is szól ez a két nap valójában.

Sokan már tegnap, azaz mindenszentekkor kimentek, hogy leróják tiszteletüket szeretteik iránt és, hogy kicsit emlékezzenek az együtt töltött időre. Mi is így tettünk, de valahogy már alig érzem azt, hogy tényleg megtennénk. Sajnos az elhunytak száma egyre csak nő, idő nincs mindenhol elgondolkodni, menni kell tovább, és a többi, így valahol már a „temetőjárás” is egy amolyan kötelezően elintézendő dolog lett, ami mögött eltörpülnek a valódi érzelmek. Számomra ezért sem jelent már olyan sokat ez a nap – sajnos vagy nem sajnos, szégyen vagy nem szégyen. Egy ideje már máshogy emlékezem..

Az évek alatt én is elveszítettem több olyan személyt is, akit szerettem, de egy valakinek a távozása volt az a pillanat, ami örökre megváltoztatott bennem valamit. Ő pedig nem más, mint a Nagypapám. Emlékszem, egy telefonhívás ébresztett, amiben elmondták, hogy meghalt – azóta is utálom a nem megszokott időben érkező hívásokat és nem egyszer ijesztettek már meg velük..szerencsére ok nélkül. Így számomra az a nap lett az, ami mai napig az egyik legnehezebb. Az a másfél hét pedig, amíg el nem jött a temetés napja egy olyan időszak volt, amin mind már inkább szerettünk volna túl lenni. Egy hideg novemberi napon, fagyos széllel vettünk végső búcsút Tőle, de én azóta sem engedtem el és soha nem is fogom. Itt van velem minden nap, ezt vagy Ő jelzi időszakosan vagy én mondom el Neki, gondolok Rá.

Természetesen azóta is bánom, hogy csak ritkán mentem át hozzájuk, munkára és egyebekre „fogva”, de azt végképp, hogy a halála előtt kb két héttel nem hallgattam a megérzéseimre. Mert azon a napon, amikor a felelőtlenségemnek köszönhetően majdnem elütött a vonat, az első gondolatom az volt, hogy mindenképp át kell mennem a Papáékhoz – nem tettem. És már nem is tehetem.. A halála után egy évig azt a szót sem tudtam kimondani, hogy meghalt, mert azonnal elsírtam magam. Az az év volt az én csendes gyászom, amikor megtanultam mindezt elfogadni.

Viszont két éve született egy csodálatos mese, a Coco. A halottak napjáról szól, a családról, az emlékekről..csupán nem az európai, hanem a mexikói szokások szerint tálalva. Korábban már írtam róla, hogy milyen fontos mondanivalója van, most pedig, hogy „aktualitását éli”, még egyszer megteszem. Számomra ez lett az a mese, amit, ha megnézek, az biztos, hogy a Papámmal vagyok, nevetek, sírok, sokat sírok.

Így történt ez ma is.

Szerintem az egyik legszebb és egyben legszomorúbb mese, amit nem lehet úgy végig nézni, hogy ne jussanak eszünkbe azok, akiket szeretünk, szerettünk. Az az ábrázolás pedig, hogy a túlvilágon is addig „él” valaki, amíg itt a földön el nem felejtik..majd, ahogy az emlékezetből elvész, úgy válik semmivé a még élő lélek is – hát, szerintem a legtöbbet elmondja arról, hogy mi az, ami igazán számít. Nem az, hogy mekkora koszorút viszünk a temetőbe, nem az, hogy mennyi gyertya ég..hanem, hogy az év többi napján vajon ott van-e velünk az a személy, akit ezen az 1-2 napon meglátogatunk.

Velem itt van, és itt is marad, még ha olykor fene mód fáj is, hogy nem ölelhetem át a kisöreget vagy nem hallhatom a hangját. Hallgatnám a sztorijait, hogy mire emlékszik a gyerekkorából, hogyan telt a fiatalkora, apu anyukájáról..mert már érteném is – és még az is lehet, hogy ugyanúgy hintáznék közben a kertben, mint ahogy gyerekkoromban tettem mindig, mikor apuval a szokásos heti látogatásunk tettük.

De amikor alkalmam volt rá, minden más sokkal „fontosabb” volt.. Pedig egyszer mindenkinél eljön az a nap, amikor már csak, mint emlék lehet velünk. Ne akkor akarjunk mindent bepótolni, addig kérdezgessük, üljünk le egymással beszélgetni a régi időkről, a szüleink, nagyszüleink gyerekkoráról, hallgassuk meg egymást és szánjunk időt egymásra. Mert az idő a legdrágább kincsünk.

Emlékezz Rá!

Még több tartalom: TheMeetime Facebook oldal

Még több kép: TheMeetime Instagram