Mesét nézni jó. Még akkor is, ha manapság sajnos egyre kevesebb hasznos, oktató jellegű mondanivalóval rendelkező mese készül. Vagy legalábbis kevésbé kerülnek a csatornák műsorszórásába. De hogy miért is jutottak eszembe pont a mesék? Tegnap apukámmal beszélgettünk a világról, történelemről, a környezetről, annak védelméről, az emberről, hogy hogyan teszi tönkre a Földet és ezzel gyakorlatilag saját magát is hogyan pusztítja el és miközben a különböző eseteket vettük sorra, egyszer csak azt vettem észre, hogy mesecímeket mondogatok neki példaként. De hogy melyek kerültek szóba?

A helyzet az, hogy még, ha mostanában kevés igazán jó animációval találkozom is, azért szerencsére a múlt jelentős mennyiségű egész estés mesefilmet sorakoztat fel. Ahogy a gyarmatosításokról beszélgettünk és arról, hogy a fehér ember, ahogy betette a lábát valahova, úgy tette tönkre az ottani világot, máris két igen meghatározó cím jutott eszembe, egyrészt a Pocahontas, másrészt a Tarzan. Mindkettő csodaszép képi világgal és zenével ellátott alkotás, történetében pedig hűen ábrázolja azt, miért is nem kellene vagy legalábbis kellett volna bevinni mindenhova azt a híres neves civilizációt. Hiszen attól, hogy valamit egy adott nép jónak gondol, mi több, felsőbbrendűnek, az messze nem jelenti azt, hogy a másik félnek is jót tesz vele. Sajnos manapság nagyon kevés olyan törzs van a világban, amely szabadon, a saját szabályaik szerint és legfőképp a „civilizált” embertől nyugodtan élhet, akik életébe még nem nyúltak bele azt gondolván, hogy attól nekik majd jobb lesz – csak egy példa: Az istenek a fejükre estek című filmet mindenki ismeri. Az ebben megismert busmanok életét teljesen felforgatta a film, a főszereplő pedig több cikk alapján is inni és dohányozni kezdett (ki tudja a többiekkel mi lett), majd 59 évesen, tuberkulózisban meghalt. Persze, lehet amúgy sem élt volna 100 évig, de nem is kötött volna ki Hongkongban, különböző filmekben, megbolygatva ezzel az addigi nyugodt életét. Mert nem muszáj mindenkinek ezt a „városi” életet élni, amit az is mutat, hogy pár év múlva visszatért az otthonába. Lehet jobban járt így, hogy népszerű lett? Lehet. De annak is ugyanakkora az esélye, hogy rosszabbul..és vele együtt a törzs többi tagja is. Sajnos inkább tudom az utóbbit elképzelni.

De nézzünk meg más témát is. Itt vannak a méhek. Az elmúlt időszakban sorra jelennek meg arról a cikkek, hogy mekkora veszélyben vannak és ezáltal mi is. Hiszen, ha nincsenek méhek, nincsenek, akik beporozzák a virágokat, nincs termés, nincs mit leszedni a fáról, megvenni a boltban, nincs mit enni, nincs élet. Ez ilyen egyszerű folyamat, mégis inkább tűnik úgy, mintha egyszerűen csak nem akarnánk erről tudomást venni. Mert ugyebár, amire nem figyelünk az nincs. Pedig de még mennyire, hogy van. Emlékeztetőnek pedig az egyik legjobb alkotás erre a Mézengúz. Megmondom őszintén nagyon rég láttam én is, pár jelenet maradt csak meg bennem, de igen jól ábrázolja a jelenlegi helyzetet. És persze, sarkítva van a történet, mégis elgondolkodtató, hogy 2007. decemberében mutatták be és 11 év múlva valós probléma lesz az, hogy mi történik akkor, ha a méhek eltűnnek – a mesében ugye „csak” nem dolgoznak tovább.

Ha pedig a pszichológia felé evezünk és elkezdjük vizsgálni az érzéseinket, az Agymanók is a segítségünkre sietnek. Szegény Bánat, talán a legcukibb karakter és milyen sokatmondó, hogy ugye őt akarjuk a legkevésbé az életünkbe. Pedig a létezése nagyon fontos ahhoz, hogy a többi érzést is meg tudjuk élni és hogy jól tudjuk megélni. És bár a történet egy kamasz lányról szól, nagyon sok felnőttet is elgondolkodtathatna, mert ahogy tapasztalom, nagyon sokan nincsenek tisztában az érzéseikkel, nem tudják kifejezni azokat vagy még akár csak megnevezni sem képesek őket. És tudom, már megint a férfiakkal jövök, de sajnos náluk még rosszabb a helyzet..pedig érzelmeket felvállalni és kimutatni nem bűn és nem gyengeség, sőt. Ugyanakkor nekünk nőknek is lenne mit tanulnunk, még ha valamivel fejlettebb is az érzelmi intelligenciánk, mert egyik féltől sem korrekt sem a hiszti, sem a manipuláció, sem az érzelmi zsarolás/ráhatás, kinek ahogy jobban tetszik.

Végül, de nem utolsósorban pedig egy olyan mesét hagytam, ami az elmúlt években talán az egyik legmélyebb nyomot hagyta bennem. Már az alaptörténet is érdekes, nevezhetjük akár különlegesnek is, mert az, de leginkább szokatlan. Ez nem más, mint a halál fogalomköre. És igen, a Coco című, szintén egész estés animációs filmre gondoltam. Tény, teljesen más kultúrát ábrázol, hiszen már csak az utazó dokumentumfilmekből is tudjuk, hogy Mexikóban teljesen másképp állnak ehhez az egész témához, mint mi itt Európában, mégis ennyire szép történetet már régen láttam. Nem tudom a gyerekek hány éves kortól értik meg a valódi mondanivalóját, de hogy nekünk felnőtteknek sok minden kavarogni fog a fejünkben a film végére, az is biztos. Tényleg csodálatos az egész mese, ahogy a sorsok alakulnak, hogy mit is jelentenek a fotók vagy, amikor valakit elfelejtenek.. Nem egyszer sírtam el magam miközben néztem, hiszen akaratlanul is eszembe jutottak azok, akik már csupán lélekben lehetnek velünk. Mindenkinek csak ajánlani tudom..aranyos, kedves mese, ami emlékezésre, nosztalgiára késztet miközben mosolyt csal az arcunkra.

Persze a fentieken túl még megannyi mesét meg lehetne említeni, akár a Mackótestvér, akár a szerintem kimondottan felnőtteknek szóló Kisherceg, melyek éppúgy sok fontos gondolatot tartalmaznak, de azt hiszem egy hétvégi mesedélutánhoz így is sikerült néhány tippet adnom.

Te melyik mesével, mesékkel egészítenéd ki a sort?

További tartalmakért csatlakozz Te is a TheMeetime Facebook és a TheMeetime Instagram oldalamhoz!