Útnak indulni mindig egy izgalmakkal teli pillanat, amit hetek, hónapok vagy akár évek várakozása előz meg. És ugyanakkor némi félelem is bennünk van, hogy vajon mit hoz majd az elkövetkező időszak. Azután hazatérünk és idővel újabb tervezésbe fogunk. Beindul a folyamat és egyszer csak azt vesszük észre, hogy változunk, az utazásaink hatással vannak ránk és ez nem csak a hazatérés utáni pár hétre vonatkozik, hanem beépül a mindennapjainkba is. Hogy engem miben változtatott meg az utazás?

Bátorságot adott. Már az első, egyedül véghez vitt belföldi utazásomkor éreztem, hogy ez valami több. Ki mertem lépni a komfortzónámból és elindultam. Elindultam, mert szerettem volna valami újat megtapasztalni, mert kíváncsi voltam, mert ki akartam próbálni magam egy teljesen más szituációban, mint ami addig jellemzett. És életem egyik legjobb döntése volt, még ha egyébként kívülről nem is tűnik hatalmas dolognak. Én akkor úgy éltem meg. És büszke voltam magamra, hogy nem csupán megtettem, de még élveztem is azt, hogy egyedül belevágok valamibe, ami csak miattam történik, csak az enyém. Ugyanakkor vannak dolgok, amit pont másokért teszünk meg. Nekem az első repülés pont ilyen volt. Szerettem volna apukámnak megmutatni a „világot”, hogy ne csak a könyvekben vagy a tévében fedezzük fel. Hosszú folyamat volt, de összejött, és együtt ültünk életünkben először repülőre, amit azóta sem felejtettünk el és persze, amikor csak lehet folytatjuk is e jó szokásunkat. A mai napig nem a kedvencem, ezt a környezetem is rendszeresen tapasztalja (szegény anyu, mennyire ledöbbent, mikor meglátta, milyen rosszul is viselem a repülést :) ), de megyek, mert..

..jobban hajt a kalandvágy annál, minthogy ne tegyem. Persze érzem a korlátaim, de azon vagyok, hogy ezeket is folyamatosan kitoljam – van, amit sikerül és van, amit kevésbé. De úgy gondolom ezzel sincs semmi baj, mások vagyunk, ami az egyik embernek természetes, a másiknak lehet egy hatalmas megpróbáltatás elérni. Az ismeretlen utáni vágy azonban mindannyiunkban benne él, csak van, aki elnyomja és vannak azok, akik inkább nyomába erednek. Mert nincs is jobb annál, mint amikor ismeretlen tájakon jársz, a képeslapokon látott helyeket Te fedezed fel, a Te szemeddel, a Te lépteiddel.. Amikor már elinduláskor érzed, hogy ez bizony jó móka lesz és, ha a..

..nyitottságod is magaddal viszed a bizonytalanságod háttértáncossá válik. Igen, van, amikor nem várt események történnek, amik akár meg is ijeszthetnek, de ha nem zárkózol el a külvilágtól, a helyi lakosoktól vagy akár csak a többi utazótól, ezeket a helyzeteket is könnyedén megoldhatod. Legyen az akár egy kérdés arról, hogy merre is menj, vagy pár szó vacsora közben a pincérrel.. Mind-mind élmény lesz számodra és a másik fél számára is, hiszen segíteni, mosolyogni és akár még nevetni is egyet együtt a legjobb kapcsolódási pontok az emberek között. Ha valaki pedig csak úgy odalép hozzád Firenze egyik terén és elhív egy kávéra meglepő lehet, engem is meglepett, mégis ahelyett, hogy mogorván, egy szó nélkül tovább mentem volna, megköszöntem és kedvesen nemet mondtam. Mert attól még nem árt olykor elővigyázatosnak is lenni, főleg, ha egyedül utazik az ember lánya.

A felmerülő nehézségek pedig azon túl, hogy a nyitottságod tesztelik még egy nagyon fontos dologra is megtanítanak. Ez pedig nem más, mint a megoldásközpontú gondolkodás. Itthon, a hétköznapokban sajnos még mindig sokan inkább szeretnek egy problémán rugózni, minthogy inkább arra fordítanák az energiájukat, hogy hogyan is oldják azt meg. Hiszen, amikor elutazol, nincs időd napokig azon agyalni, hogy mégis hogyan érd el a célállomást, ha a vonat mondjuk nem közlekedik, ott azonnal fel kell találnod magad és kitalálni egy másik opciót. De ugyanez vonatkozik arra is, ha épp a szállásodra nem jutsz be este.. Nem állhatsz ott az ajtóban önmagadat sajnálva, hanem lépned kell. Számomra ez lett az egyik legfontosabb változás, ami tulajdonság bár valószínűleg már a neveltetésem miatt is bennem volt, mégis az utazások során került inkább felszínre és lett a mindennapjaim része, hogy igenis arra figyeljek, hogyan oldjak meg valamit, ahelyett, hogy csak a problémát lássam.

Ezáltal pedig a szemléletem is folyamatosan változott, változik. Visszagondolva a régi énemre, ma már tudom, hogy nagyon előítéletes voltam – gyakorlatilag mindennel és mindenkivel, ami, aki ismeretlen volt számomra. Hiszen az biztos csak rossz lehet. Ez ma már tudom, hogy csupán a szűk látókör eredménye volt és amikor megismersz más nemzeteket, kultúrákat és meglátod máshol hogyan élnek, megtanulod azt is, hogy a más nem feltétlen az ördögtől való és az elfogadásra való készség egy olyan hidat épít a kapcsolataidban, benned, ami a környezetedhez való hozzáállásodat alapjaiban képes megváltoztatni. Persze szerencsésnek mondhatom magam, mert az eddigi utazásaim során szinte mindig csak jó élmények értek, így bár ahogy korábban is említettem, az elővigyázatosság megmaradt bennem, az emberekbe vetett hitem azonban inkább csak nőtt.

Nem tagadom, volt, hogy én is megijedtem vagy féltem olykor, de azt is megtanultam, hogy a félelem egy olyan szükséges tulajdonság, ami óvatosságra inthet és nincs vele semmi gond, ha kordában tartjuk. Nem szabad, hogy az irányítson minket, ugyanakkor, ha valamivel kapcsolatban megszólal a belső hang, nem árt olykor arra is hallgatni. Sőt, ami még engem is meglepett, hogy mostanra a legnagyobb tanácsadóim a megérzéseim lettek, pedig világéletemben az eszem után mentem. Nyilván nem történt egy 180 fokos fordulat e téren, de az biztos, hogy legyen az jó vagy rossz dolog, ha érzem, hogy ez most így nem az igazi, végül úgyis az a kis hang segít a helyes döntést meghozni. És eddig még nem okozott csalódást.

Végül, de nem utolsó sorban pedig ebben a célokat, határidőket, kötelességeket és a tökéletességet hajszoló világban külön boldogság volt felismerni és megtapasztalni, hogy eltévedni néha igenis jó és szükséges is. Akár szó szerint, akár átvitt értelemben legyen szó róla. Lényegében egyetlen olyan utazásom sem volt, ahol ne tévedtem volna el, mert épp pont az ellenkező irányba fordultam, mint amerre kellett volna. De egy percig sem bánom. Egyrészt, mert utána mindig megtaláltam a helyes utat másrészt, ezeken az „ösvényeken” olyan kincsekkel találkoztam, amiket a kijelölt út nem rejt. És egyébként is, mi alapján határozzuk meg, hogy az irány amerre megyünk helyes-e vagy sem!? Mindenből tanulunk, minden lépésünk értünk van és amikor az életünkben úgy érezzük, hogy most bizony eltévedtünk, egy idő után úgyis meg fogjuk tudni, merre is az arra, csak ne torpanjunk meg, ne gondoljuk azt, hogy azért, mert nem tudjuk mi vár ránk, azonnal vissza kell fordulnunk és jobban járunk, ha a biztos utat választjuk. Semmi sem biztos és attól, hogy valamit annak hiszünk maximum csak azt érjük el, hogy kizárunk valami mást, ami lehet sokkal nagyobb örömet okozna számunkra. Ne féljünk eltévedni, felfedezni és tapasztalni!

Az utazás az egyik legnagyobb önismereti kaland, a legjobb tanító. Gyógyszer, ami boldoggá tesz és, amit receptre kellene felírni mindenkinek!

Még több tartalom: TheMeetime Facebook oldal

Még több kép: TheMeetime Instagram