Érdekes világot élünk..az emberek nagy százalékát, ha megkérdeznénk, mi fontos számára igazán egy kapcsolatban, legyen az bármilyen természetű is, biztosan azt mondja, hogy az őszinte kommunikáció. Majd aztán, amikor kap egy ilyen pillanatot, mégsem örül neki. De még akkor sem kezeljük jobban a helyzetet, ha esetleg tőlünk kérnek őszinte mondatokat..eljutottunk oda, hogy az, amire a legnagyobb szükségünk lenne és vágyunk is rá, okozza az egyik legnagyobb frusztrációt bennünk. Mikor és hogyan engedtük el a gyeplőt?

Őszintén kommunikálni nehéz. Hiszen akárhogy is vesszük, kellemetlen helyzetet eredményez..vagy bennünk, amiért ki kell mondanunk vagy a másik félben, amiért hallania kell - és mindez fordítva is történhet természetesen. Amikor annyi eszközünk van a kommunikációra, mint még soha, épp annyira képtelenek vagyunk ezt jól használni, kihasználni. Persze nem véletlen tanultunk az iskolában is a nonverbális jelekről, hiszen míg személyesen ezeket a legtöbb esetben sikeresen tudjuk alkalmazni, addig egy megírt szöveges üzenet minimum kétféleképpen, de inkább százféleképpen landolhat a címzettnél..attól függően, hogy ő hogyan érzi magát. És ennyi elég is a félreértésekhez, a sosem értesz meg mondatokhoz és ahhoz, hogy egy idő után már minden üzenet félremenjen.

Mert az őszinteség nem csupán egy jól hangzó szó. Az őszinteség önismeret és egyben a másik ismerete is. Tudnunk kell, mikor alkalmazhatjuk, mikor éri el azt a célt, amit szeretnénk és mikor futunk zátonyra vele. Ezért aztán személytelenül, betűkben megnyilvánulva lehet jobb is, ha nem is alkalmazzuk egymás felé. Hiszen ahhoz, hogy feltegyük már csak azt a kérdést is, hogy Lehetek őszinte veled? látnunk kell a másik személyt, a tekintetét, hogy épp milyen érzelmi állapotban, hangulatban van. És, hogy mégis miért kellene bármikor is feltenni a fenti kérdést? Egyszerűen azért, mert ahogy olykor megbetegszünk és felkelni sem tudunk az ágyból, vannak helyzetek, amikor a lelkünk sem tudja elviselni, hogy olyat halljon, amire nincs felkészülve.

Ezt én is folyamatosan tanulom, alakítom, finomítom, mégis van, hogy hiba csúszik a gépezetbe. Hiszen nem lehet mindig, mindent kordában tartani, de meg lehet tanulni kommunikálni. És itt érkezünk el a legnagyobb akadályhoz emberek között. Már egy más hanglejtéssel kiejtett szó, máshogy mondott mondat is hatalmas zűrt tud okozni, arról nem is beszélve, hogy az empátia, az a bizonyos másik helyzetébe való beleérző képesség sokakból hiányzik. Az én, én, én világában rosszkor, rossz helyen használjuk az önérvényesítést és megértés helyett inkább vágyunk a saját igazunk biztosítására, mintha egy - vagy több - hiba beismerése egy világot romba döntő apokalipszis lenne. Pedig valójában ettől tudnánk erősödni, fejlődni. Ha felismerjük és be is valljuk a gyengeségeinket, hogy mi is tévedhetünk és arra törekszünk, hogy megoldást találjunk, kifogások és a másik fél vagy épp az egész világ okolása helyett.

Azonban, amíg jobban vágyik a többség a kirakatvilágra és arra, hogy ez a kép a lehető legkevésbé sérüljön, esetleg csak a szintén nagyon sikeres pozitív szemlélet vezesse, amit sok helyen már csak a hurráoptimizmus fogalmával azonosítanak, addig a kevésbé kellemes, ugyanakkor igen hasznos érzéseknek még mindig nincs helye az emberekben, a társadalomban. Ez pedig szép lassan azt eredményezi, hogy inkább a csendet alkalmazzuk az kommunikáció helyett. Hiszen így nincs konfliktus, nincs negatív érzés, nincs probléma, amire akár együtt is kereshetnénk megoldást - ugyanakkor nincs őszinte kapcsolat sem. Csak csend.

Tényleg ez a cél? Csendben tönkremenő kapcsolatok?

Őszintén remélem, hogy nem.

Még több tartalom: TheMeetime Facebook oldal

Még több kép: TheMeetime Instagram