Az utóbbi hetekben írás helyett inkább a gondolataimba merültem el jobban valamint az offline kikapcsolódásokat kerestem, új impulzusokat, programokat, előadásokat, melyek a jelenlegi helyzetemhez passzolnak vagy épp tudom, hogy maximálisan segítenek kikapcsolódni.

Érdekes paradoxon, hogy az egyik ilyen programom, amire gyakorlatilag bármikor szívesen elmegyek, mert annyira élvezem, ugyanakkor mégis a leginkább kifacsar Dr. Csernus Imre előadásainak bármelyike! És ebben semmi túlzás nincsen, tényleg mindegy, melyik témát választjuk, nem jövünk el üres kézzel.

Ugyanis Csernust lehet szeretni vagy utálni, de egy biztos, az a tudás, amivel ő rendelkezik, vitathatatlan. Egy Doki általi előadás pedig nem csupán egy laza kétórás üldögélés, hanem kemény meló az agynak és a léleknek is. Megosztó személyiség, ezzel ő is tisztában van, vállalja is, ugyanakkor nem törődik vele és arról is biztosít, hogy amit ő mond, az maximum megfogadHATó, de semmiképp sem kötelezően betartandó. Persze annyira belelát az emberek veséjébe, annyira ráérez a problémás területekre, hogy sok esetben struccként kell az embernek homokba dugnia a fejét, hogy ne hallgasson a Dokira. És természetesen profi munkával tudja úgy csavarni a szavakat is, hogy mindig ő jöjjön ki belőle jól, de az a helyzet, hogy ha jobban elmélyülünk abban, mire is reflektál, kiderül, hogy basszus tényleg igaza van és bár különc a stílusa, segíteni akar.

A tévéből mindenki csak úgy ismeri, mint az üvöltöző, nem normális pszichiáter, aki kicsinálja a vele szemben ülőket, de a valóság az, hogy egyetlen előadásán sem fordult még elő, hogy felemelte volna a hangját bárkivel szemben is - természetesen azokról tudok csak beszélni, amiken én is ott voltam. :) A képedbe röhög, olykor kegyetlennek hatóan, ahogyan ez legutóbb is megtörtént, mikor egy megcsalt feleséget kérdezgetett, de ez nem a személynek szól, nem annak, hogy a nő elsírta magát, nem az embert neveti ki. Nem mondom, hogy mindig értem, mire reakció ez nála, de sok esetben a helyzet deríti, hogy azt hisszük képtelenek vagyunk változtatni az életünkön, miközben ő már látja mi van a külsőnk mögött és ezt ezzel az elejtett cinikus kacajjal tudtunkra is adja. Leírhatatlan, az a helyzet. És még mielőtt bárki megragadt volna ott, hogy egy amúgy is padlón lévő emberbe így belerúgott, nem, nem így történt. A nő még mesélt egy kicsit arról, hogyan is érzi magát, majd a Doki felvázolt neki egy képet, hogy valójában mi is az, ami miatt örülhet a kialakult helyzetnek. Nem volt hangos szó, nem volt sértődöttség, megértés volt és elfogadás.

Ami már keményebb terepnek bizonyult, az a fiatal pár, akik az előadás elején lettek kihívva a reflektorfénybe. Őket felváltva kérdezgette Csernus, miközben a fő témáról beszélt. (Itt tenném hozzá, hogy az összes ember, akivel beszél vagy, akit kihív, kézfeltartás útján kerül vele kapcsolatba, ergo, a saját választásuk, mert itt semmi sem kötelező.) Két nagyon fiatal személy, akik bevallják, hogy még gyerekek - plusz pont - és nem szerelmesek egymásba, de szeretnének azok lenni..és mindemellé másfél éve együtt vannak. "Vak vezet világtalant." - egy mondat, ami többször elhangzott és a felismerés, különböző érzelmek, amik az este folyamán fokozatosan ültek ki az arcukra. Kívülállóként nem értenéd, hogyan lehet ilyen fiatalon, ennyi ideig, így, szerelem nélkül együtt lenni, még ha szeretik is egymást, de aztán pontról pontra kapjuk a magyarázatokat. A biztonság érzetének keresése, hogy van kire támaszkodni, a gyávaság, a félelem, önzőség.. Ijesztő belegondolni, hogy legtöbb esetben ezek tartanak párokat egymás mellett, mert persze, biztos vannak közös programok, vidám pillanatok is, de amikor már valami nem működik, a fenti dolgok miatt ragadunk mégis a kapcsolatban és élünk befőttként, hogy a Doki szavaival éljek.

Nehéz, nagyon nehéz megtartani valamit a függetlenségünkből, mikor legszívesebben mindenünket odaadnánk a másiknak és nem is kell ezt megtagadni, ha érezzük, adjuk, de egy életünk van, az időnk véges és luxus azt elpocsékolnunk, plusz nem fair a másikéval is ezt tenni, amikor már tudjuk és érezzük is, hogy ennek annyi. Persze ezt mindig csak idővel látjuk be, hogy akkor jobb döntés lett volna mondjuk kilépni az adott kapcsolatból, ahelyett, hogy még hónapokat, éveket vegetálunk, de ha odafigyelünk a jelekre és leginkább, ha kinyitjuk a szemünket és elkezdünk látni is, hamar tudatosulni fog bennünk, mit is kell tennünk.

Én nem mondom, hogy egy valódi párkapcsolatban nincsenek hibák, hiszen emberek vagyunk, képtelenség lenne úgy létrehozni egy hibátlan kapcsolatot, hogy mi magunk sem vagyunk tökéletesek és nem is ez a cél. De amikor ennyi magányos ember él a földön, ideje lenne tényleg elgondolkodni. Ugyanis lehet, én most magamhoz láncolok valakit, elhitetve vele, hogy mi milyen jók vagyunk így egymás mellett, még ha igaz, hogy egyikünk sem boldog, csupán beleült a híg fosba, de mi van akkor, ha közben ott van a város másik pontján valaki, aki őt sokkal boldogabbá tudná tenni, csak én nem hagyom!? Mert magányos nem csupán akkor lehet valaki, ha egyedül van, sőt..manapság egyre gyakoribb a társas magányban élők száma is, merthogy még mindig jobb valakivel, mint egyedül. Nem, nem jobb, és ezt minél előbb felismered, annál hamarabb tudsz tenni is ellene és magadért, a melletted élő másik emberért és azokért, akiket azután ismertek meg miután egymást elengedtétek.

Te mit választasz?

További tartalmakért csatlakozz Te is a TheMeetime Facebook és a TheMeetime Instagram oldalamhoz!