Az elmúlt időszakban vissza-visszatérő érzés – és gondolat – volt bennem egy bizonyos téma, a szeretet. Hogyan alakul ki, mitől függ, hogy kinél érezzük és milyen intenzitással, hova lesz, amikor elmúlik, kihez köt, köt-e egyáltalán, vagy csak mi rakjuk rá ezt a súlyt és még sorolhatnám..

Majd magamba néztem..

Sokáig nem hagytam valódi teret neki. Hiszen, ha az ember lánya megégeti magát, utána bizony óvatos lesz. Legyen szó családról, barátról, szerelemről, a csalódások olyan burkot képesek létrehozni, amin bár átlátunk, de oda be senkit nem engedünk. Azok a kapcsolatok, melyek ott voltak már a sérülések előtt is, ilyenkor erősödhetnek meg igazán..vagy vesznek el végleg, aminek szintén megvan az oka. Van, aki nem tud kitartani, mert túl nehéz lenne, túl bonyolult, túl sok munkát igényel egy „beteg” ember ápolása és erre vagy nem áll készen, vagy egyszerűen nem akarja. Ilyenkor kerülnek igazán próbatétel elé ezek az érzelmi összeköttetések és akárhogyan is alakulnak, oka van annak, ha valaki marad, ahogyan annak is, ha valaki megy.

Életünk során különböző korszakokon megyünk keresztül, változunk, változik a belső világunk, így természetes, hogy a körülöttünk lévő sem marad állandó. Alkottunk egy alapot, aminek a szilárdságát csupán az idő tudja bizonyítani, hogy valóban jól építkeztünk-e.

Az én életemben is itt van az az alap szerencsére, akiket a családom és a barátaim adnak, azok a személyek, akik nélkül minden sokkal nehezebb lenne. De mindeközben mégis változott valami az elmúlt évek alatt. Valami, ami észrevétlenül fordult át bennem a jó és a rossz tapasztalatok által, miközben arra figyeltem, hogyan teremtsek egyensúlyt magamban. Ez a valami pedig a félelem. A félelem attól, hogy bárki megbánt, hiszen azt akkor is megteszi, ha félek és akkor is, ha elfogadom a létezését és elébe állok.

„Látod, a félelem a fejedben van.”

Mai napig az egyik kedvenc idézetem, még akkor is, ha van olyan félelmem, amit nem tudok leküzdeni. Nem harcolok ellene, elfogadtam. Nem hiszek abban, hogy a félelem nélküli élet a valódi élet, hiszen mindenki fél valamitől..maximum talán az nem, akinek nincs mit veszítenie – de az akkor hol lehet valódi lét?!

Szóval a szeretettől való félelmem, attól, hogy közel engedjek magamhoz új embereket is a „bástyán” túl, nemhogy segített volna rajtam, inkább csak rombolt. Biztos voltam benne, hogy a védelem a segítőm, miközben nem értettem, miért nem érzem magam egyre jobban, hiszen nem engedem, hogy bárki is megbántson. Oké, ez nem teljesen igaz. Azok is tudnak bántani, akik már közel vannak, sőt ők a legjobban, de ezzel kapcsolatban nem éreztem, hogy bármi jogom is van tenni ellene. Viseld el, hiszen a szeretteid! Majd, amikor túlcsordul a pohár, borul minden. És ekkor rájössz, hogy egyáltalán nem kell még a hozzád leginkább közelállóktól sem elviselned mindent. Senkinek nincs joga mást földbe tiporni, csak azért, mert a másik fél nem úgy él, ahogyan az a bántó személynek az elvárása lenne. Ezt pedig vagy helyreteszitek vagy nem. Szerencsére nekem, nekünk sok esetben sikerült, de az is igaz, hogy nem segített a mások felé történő nyitásban, mert ha a szűk kör is ilyen fájdalmat tud okozni, hát mit tennének azok, akik még csak nem is ismernek!? De hogy akkor mégis, hogyan és mi változott bennem?

A gondolkodásom.

Felfogtam, hogy nem attól lesz jobb, ha kizárok mindenkit vagy esetleg csak óvatosan szeretek. Igen, próbáltam ezt is – szeretni korlátokkal. De szeretni, vagy csak igazán lehet vagy sehogy! Nincs olyan, hogy félig szeretlek, hogy csak bizonyos dolgokat szeretek benned, hogy csak azt szeretem, ami tetszik. Vagy szeretlek vagy nem. És ebben a pillanatban elfogadom, hogy megbánthatsz, hogy nagyon megbánthatsz, én akkor is szeretni foglak, mert fontos lettél nekem és, ha igazán az vagy, az, hogy bennem mi van, nem attól függ, hogy te hogy bánsz velem. Igen, el lehet marni a másikat magunktól, ha megalázzuk, kihasználjuk, ártunk neki, a folyamatos bántásokkal..de attól még a szeretet ott van benne, csak mélyre, nagyon mélyre el lesz temetve a sok fájdalom alá, ami egy idő után közömbösíti az érzést és ekkor mondjuk ki, hogy elmúlt a szeretet. Mert a fájdalommal is meg lehet tanulni együtt élni, mint egy társsal, akivel kelsz, fekszel és lassan már azt sem tudod, hogyan került oda, csak azt tudod, hogy van egy kis pont a mellkasodban, ami fáj – van, hogy erősebben, van, hogy szinte alig észrevehetően.

És bár, ha hagyod, hogy szeress és szeressenek, nagyobb az esély a fájdalomra is, mégis hirtelen azt érzed, hogy megérkeztél. A kisgyerekek sem kérdezik meg vagy gondolkodnak el azon, hogy szerethetnek-e, egyszerűen átölelnek vagy elég a szemükbe nézned és tudod. És abban a pillanatban, ahogy ezt megérzed, te is megváltozol, a tekinteted, a lelked. Nem félsz tőle, egyszerűen viszont szereted. Ő pedig bízik benned, és kérdés nélkül közel enged magához. Figyeltetek már meg felnőtt arcokat, mikor gyerekekkel beszélgetnek vagy játszanak? Teljesen megváltoznak, boldogok lesznek. Nincs erőltetett mosoly, nincs védelem, nincs félelem. Ketten vannak abban a kis világban, amit együtt hoztak létre. Lehet, hogy csak pár pillanatra lehet, hogy egy életre, de olyan érzéseket adnak egymásnak, aminél szebb aligha van.

Mi felnőttek már inkább a félelmeinkkel közelítünk egymáshoz. Mindenki cipel egy zsákot a múltjával, a sérelmeivel, amik közt bármekkorák legyenek is a boldog időszakok, alig találjuk és nem hagyjuk, hogy azok vezessenek minket egymáshoz, mert mi van ha fájdalmat okoz, ha gyengévé tesz, ha csalódom..

..és mi történik akkor, ha én egyszerűen csak szeretem és hagyom, hogy esetleg ő is szeressen?! A hibáim miatt vagy épp azok ellenére. Mert ez a valódi szeretet. Megtanulni adni – és fogadni is.

Még több tartalom: TheMeetime Facebook oldal

Még több kép: TheMeetime Instagram