Már az elalvás sem ment könnyen, az ébredés pedig még inkább nehézkes volt. Fejfájással, kótyagosan és későn indult el ez a nap. De elindult..

És most ez az egyetlen, ami számít. Hiszen nem lehet minden nap kicsattanó, nem működik az, hogy örökké csak jól legyünk, nem erről szól az élet. Ugyanakkor az is tény, hogy minden elmúlik egyszer, hiszen, ahogyan már sokszor olvastam: Örökké nem eshet. És mégis..

Ez a nap valahogy más..

Az elmúlt napok időjárását tekintve, bár ma tényleg nem esik, mégis..úrrá lett az egész országon egyfajta közös szomorúság és beborult az ég felettünk. Egy újabb fiatal sportlegenda intett búcsút nekünk, miközben még épp egy másik klasszis halálhírét emésztettük. Két név egy sportág és sok-sok örömteli pillanat. Izgulás, drukkolás, élmények. Ezt kaptuk mindkettejüktől. És mégis mennyire más reakció.

Kárpáti György és Benedek Tibor. Előbbit az idősebb korosztály, utóbbit még mi is láthattuk játszani. Előbbi esetében elfogadjuk, hogy bizony nem élhetünk örökké, mégis valahol megnyugtató a tudat, hogy azért szép kort megélt, de amikor valaki ilyen fiatalon megy el, mint Tibi, hát..ekkor egyszerűen elfogynak a szavak és csak a sokk marad. Amikor nem érted, hogy hogy lehet, hogy az a valaki, aki végig küzdötte az életét, bebizonyította nem csak magának, hanem mindenkinek, hogy bármire képes, hogy nem adja fel soha, hiába írták le többször, csak ment előre és bizony igaza lett, megcsinálta..hogy akkor egyszer csak mégis legyőzi őt valami, amit igazán talán megnevezni sem lehet.

Ekkor pedig nem marad más csak a kérdés, hogy miért pont ő? Miért egy betegség? Miért így? Hiszen még csak most jött volna az életének az a szakasza, amikor végre teljesen átadhatja magát a családjának, amikor élvezheti a munkája gyümölcsét, amikor játszhatna leendő unokáival, amikor..

De sajnos már nincs amikor és ezek azok a pillanatok, amik minket is ráébreszthetnek arra, hogy semmi sem marad meg örökre, senki sem marad velünk örökké. Mert lehet, egyelőre távolról gyászolunk, de bármelyik nap közelebb kerülhet az érzés, s akkor már nem marad más, csupán az emlékek, az együtt töltött, s az elmulasztott pillanatok, amik még hosszú ideig fájni fognak és az örökös hiányérzet. Amivel egyszerűen nem tudunk mit tenni, mint megtanulni együtt élni. Pedig gondolni sem akartunk rá, hogy ez a nap is eljön egyszer.

És ez a nap valahogy más..csendesebb.