És hirtelen megváltozik a táj. Ami addig hangos volt, a fehér zaj csendjében él tovább. A gyors lassúra vált, a nyugtalan békés testet ölt.

Körülvesz a nyugalom. A lépteim alatt a hó ropogása hallatszik, ki tudja, ki hallgatja még, megbújva valamelyik üreg mélyén. Lehet épp most ébresztettem fel? Remélem elnézi nekem, ahogyan én is elfogadom, hogy ő inkább az otthona melegét választja, pedig idekinn egy csodavilág épül épp.

Eszembe jut. Eszembe jut a gyerekkorom, amikor még szinte minden évben legalább félméteres hó volt a ház előtt és a szánkóval azon versenyeztünk, ki jut messzebbre az utca tetejéről. Ha már az oviig eljutottunk, győztesek voltunk, de újra és újra próbálkoztunk, hátha megy az messzebb is. Volt, hogy félúton felborultunk, vagy egymásnak ütköztünk, de ezen is csak nevettünk. Mindig nevettünk.

Volt olyan év, amikor iglut építettünk..de nem magunknak, hanem az arra járó kutyáknak, hogy bebújhassanak oda éjszakára. Nem tudom, miért gondoltuk, hogy pont erre vágynak majd, de lelkesen dolgoztunk a művünkön és aztán büszkén meséltük a szüleinknek. Ők pedig csak mosolyogtak. Mindig mosolyogtak.

Aztán volt, amikor a szomszédokkal együtt mentünk kirándulni. Fel a hegyre, kis pihenő, pogácsa a pincében és már indulhat is az újabb szánkózás. Ha nem a meredek domboldalon, akkor a kanyargós hegyi úton csúsztunk le ezerszer. Míg a szüleink jókedvűen beszélgettek. Mindig beszélgettek.

Gyerekként nem éreztünk ilyen éles határt az évszakok között. A nyár után a tél csak annyiban volt más, hogy jobban fel kellett öltöznünk. De ugyanúgy mentünk ki a szabadba. Az utca gyerekei együtt zajongtak és a legnagyobb téli boldogság az volt, hogy a jó öreg overálnak köszönhetően felhőtlenül hempereghettünk a hóban. Vagy épp hócsatáztunk, kergetőztünk. Játszottunk, amit csak tudtunk. Mindig játszottunk.

Aztán elgondolkodom. Mikor is voltam itt utoljára? Mikor sétáltam itthon utoljára? A kedvenc helyemen, távol a világ zajától. Ott, ahova mindenki megnyugodni, feltöltődni jár. Nem emlékszem. Talán nyáron. Hónapokkal ezelőtt, pár órát adtam magamnak. Mert azt mondtam nem érek rá, más dolgom van. Mert sietünk. Mindig sietünk.

Pedig újraélni a gyermekkort, felidézni a régi teleket, emlékezni a régi barátokra és boldogan nyugtázni, hogy van, aki azóta is itt van mellettem a legkevésbé sem kidobott idő. Emlékezni jó és szükségünk is van rá. Miközben átrohanunk az éveken, elfelejtjük, milyen is volt gyereknek lenni, milyen is volt együtt lenni. A családunkkal, barátainkkal. Csak hajtunk és hagyjuk, hogy a mindennapok vegyék át az irányítást az életünk felett. Miközben az évek telnek és az emlékek fakulnak, ha néha nem állunk meg felidézni őket.

Én megálltam. És akkor ott újra gyerek lettem. A lelkem időutazott és nem hagyta, hogy bármi is elterelje a gondolataimat. Néztem a havat, a szüleimet, ahogy sétálnak előttem, a fákat, a patakot. Néztem a fehér tájat és csak mosolyogtam, hogy már megint milyen hatással vannak rám az első hópelyhek. Mert, amikor az első hó leesik, én mosolygok. Mindig mosolygok.

Még több tartalom: TheMeetime Facebook oldal

Még több kép: TheMeetime Instagram