Nemrég, a buszon ülve hallottam, ahogyan egy nagymama mondja a fiú unokájának, hogy ne sírjon, micsoda dolog az ilyen, ilyet csak a lányok tesznek, egy fiú erős, stb, stb.. Ahogy néztem a kisfiút, miközben szipogott és próbálta elnyelni a könnyeit, legszívesebb odamentem volna a nagyihoz, hogy megmondjam neki: Igenis sírjon az a szegény gyerek, ne fojtsa el a rossz érzéseket, ha fáj a lelke, mert így lesz belőle igazi kapcsolatokra kész felnőtt, aki ki tudja és meri is mutatni az érzéseit, nem pedig csak elrejteni azokat még a hozzá leginkább közelálló személyek előtt is. Aztán a busz haladt tovább, én nem mentem oda hozzájuk, a kisfiú pedig szépen lassan megnyugodott.
Nagyon elszomorított és egyben el is gondolkodtatott ez a kép. Miért kell ráerőltetni a fiúkra, férfiakra ezt az érzelemmentes mivoltot? Miért ne adhatnák ki ők is néha a fáradt gőz, a csalódásukat, a szomorúságukat. Nyilván nem a másik végletet támogatom, hogy mindenen elsírják magukat, sem az ok nélküli hisztit, ahogyan ez szerintem a kislányoknál és nőknél sincs teljesen rendben, hiszen van, amikor már játszmákhoz használják, ami a legrosszabb.. – de azt egyszerűen nem tudom megérteni, miért kell erre nevelni a fiúkat (tisztelet a kivételnek, természetesen).
Aztán már épp elraktároztam a fenti jelenetet és az ezzel kapcsolatos érzéseimet, mikor a napokban a kezem ügyébe került könyv hasábjain újra szembejött velem a téma. És most már én sem tudom elhessegetni.
Hogy szemléletesebb legyen, mit is tudnak okozni azok a bizonyos kimondott szavak és az ehhez társuló tettek, elfojtott érzelmek, az írónő sorait hívtam segítségül.
Részlet Rafaelle Giordano – Az a nap, amikor az oroszlánok salátát fognak enni c. könyvéből:
„Valami elszabadult Maximilien fejében, és minden várakozással ellentétben összeomlott. Csendben csorgott a könnye. Ennyit a kőkemény férfiról. Romane gyengéden szóra bírta. Nem merte felemelni az arcát, nehogy a többiek lássák, de lassan beszélni kezdett.
- Egész életemet abban a hitben éltem le, hogy egy férfi, egy igazi férfi kemény. Nem mutatja az érzelmeit. Apám világában az érzelmek a nőknek valók – magyarázta Maximilien ökölbe szoruló kézzel, utánozva a mozdulatot, amelyet apjától annyiszor látott. – Egy férfi nem sír. Összeszorítja a fogát és megy tovább. Tudjátok, milyen megállás nélkül erősnek lenni? Állandó kontroll alatt állni?
Letörölt egy könycseppet. Belesajdult a gyomra, ahogy az apjáról beszélt.
- Köszönöm, apa, hogy ezt a sémát adtad át a világról! Hála neked húsz évig elmentem az életem mellett! Mindig pokoli nyomás alatt tartottál, hogy első legyek, elmartál mellőlem mindenkit, nehogy az érzelmek vegyék át az uralmat… És végül mire mentem vele? Elszakadtam az igazi élettől. És önmagamtól. Mintha altatásban lennék. Nem láttam semmit. Nem éreztem semmit. Úgy éltem, mint egy gép… És…és…
A legnehezebb nehezen akart kibukni belőle.
- És annál az embernél, aki a legfontosabb számomra, nem éreztem meg a bajt, annyira a magam világába zárkóztam, csak a saját gondjaim, a saját pályám érdekelt. ...”
De hisz ez csak egy könyv, gondolhatod. Nem, ez sajnos a valóság. És még csak nem is feltétlen az apák sulykolhatják ezt a gyerekükbe, hiszen a bejegyzésem elején, ahogy olvashattad, épp egy nagymama tett hasonlót.
Szerencsésnek mondhatom magam a tekintetben, hogy sok férfi ismerősöm és barátom is van és alkalomadtán szóra is tudom bírni őket. Természetesen nem úgy, ahogy feljebb olvasható, de egy-egy elejtett szóból is látszik, mit éreznek sokszor. Merthogy éreznek, csak megtanulták nem kimondani, nem kimutatni. Tanult minta? Vagy önvédelem lenne? Bármelyik is, nőként ezt sokszor borzalmasan nehéz kezelni. Amikor látod a másikon, hogy milyen jó érzések vannak a lelke mélyén, de olyannyira elásta már őket, hogy szinte lehetetlen újra felszínre hozni őket. Pedig higgyétek el kedves férfiak, ettől nem fogunk lenézni titeket, sem gyengének tartani, sőt..egy igazi férfi az érzéseit is ki meri mutatni.
Azt is tudom, hogy mi nők jóval nagyobb előnnyel indulunk e téren, de úgy gondolom, minden megtanulható, ha igazán akarjuk. Mert csak ettől függ, hogy ti is akarjátok-e, de szörnyű lenne azt hinni, hogy nem. Ahogy titeket, úgy minket is rengetegszer megbántottak már, mégis egy idő után belátjuk, hogy semmi sem rosszabb, mint egy kődarabként élni és újra próbálkozunk. Mert az egyéjszakás kalandok, az elűzött érzelmek nem vezetnek sehova.. Egyre több és több a magányos ember, a digitális világ pedig ahelyett, hogy összehozná őket, még inkább eltávolítja a nemeket egymástól és ez ellen ideje lenne tenni. A nőknek, nőként (és nem szajhaként vagy, ami talán még rosszabb, férfiként) viselkedni, a férfiaknak pedig férfiként (és nem Hugh Hefnerként vagy egy robotként). Újra megtanulni udvarolni és elfogadni azt. Küzdeni a másikért. Várni, türelemmel. Hagyni, hogy akár egy igazi kapcsolat legyen az ismerkedésből.
Ne az legyen a fontos, hogy mi kapjuk meg, amit akarunk, hanem, hogy a másiknak megadhassuk azt a szeretet és ezzel együtt a boldogságot, amit ő okoz nekünk azzal, hogy az életünk része. Becsüljük meg egymást, ne játsszunk az érzelmekkel, mert nem csak egy-egy darab hús vagyunk. Sem ti férfiak, sem mi nők.
Hát..szerintem ezért is fontos, hogy már gyerekkorban elkezdődjön az érzelmi intelligencia fejlesztése is, és amiatt is, mert sajnos a fentiek egyre inkább érvényesek a férfiak mellett ránk, nőkre is.
Az egyéjszakás kalandok pedig..mindig is voltak és lesznek is ehhez kétség nem fér. De ne hitegessük magunkat azzal, hogy ez a modern világ hozadéka, az időhiányé és valami hú, de jó dolog, mert bizony a barátság extrákkal csupán menekülés a kötelezettségek és az érzelmek elől. Ami hosszútávon csak magányt szül.
Merjetek érezni, szeretni!
További tartalmakért csatlakozz Te is a TheMeetime Facebook és a TheMeetime Instagram oldalamhoz!
