Mióta világ a világ, az ember valamiféle furcsa késztetést érez az iránt, hogy birtokoljon. Birtokoljon területeket, tárgyakat, a természetet..és sajnos ugyanígy, embereket is. Van, aki világuralomra vágyik, van, akinek aktuálisan egyetlen személy is elég ahhoz, hogy azt érezze, mindenható. Miért?

A napokban – hosszú idő után – végre eljutottam odáig, hogy elolvassam A kisherceget. Ma már természetesen teljesen más értelmet nyer az egész történet, mint például akkor, amikor az iskolában, mint kötelező olvasmányt kaptuk meg feladatként. Személy szerint sosem szerettem a kötelezőket, nagyon keveset is olvastam el belőlük, ami bár nem büszkeség, de úgy érzem a jelenlegi mini könyvtárammal mostanra bepótoltam az akkori lemaradásom. A lényeg azonban, hogy furcsa érzés volt felnőttfejjel ezeket a karaktereket szemlélni, elgondolkodni a mondanivalójukon és többé-kevésbé megérteni őket.

Ott van például az uralkodó, aki mindenki fölött akar állni, mindenkinek parancsokat osztogatni, hogy ettől jobban érezze magát..vagy a könyvelő, aki maga sem tudja, miért, de birtokolni akarja az összes csillagot az égen. Csak, mert. És ekkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon hány ember van, akinek a legfőbb vágya, hogy másvalakin, például a párján uralkodjon, és birtokolja őt. És vajon rendben van ez így?

Természetesen nincs. Nagyon nincs. Egy kapcsolat nem szólhat a birtoklásról, nem nevezhetek ki senkit a tulajdonomnak, nem hathatok rá úgy, hogy mindig, minden pillanatában azt tegye, amit én akarok.. Nem erőltethetem rá az akaratom és a legfontosabb talán, nem hagyhatom magára azzal a szenvedéssel, amit az én cselekedeteim miatt érez. Persze sokan gondolhatják most, hogy egy felnőtt kapcsolatban ilyen fel sem merül..igen, egy felnőtt kapcsolatban. De nem egy olyan kapcsolatban, ami valójában nem is nevezhető annak, mert nem két felnőtt, hanem csupán két felnőttnek látszó ember között köttetett (köszönöm Csernus doki ezt a tökéletes szókapcsolatot).

Aki birtokolni akar vagy birtokol, az fél. Fél attól, hogy kicsúszik az irányítás a kezei közül és fél önmagától is. Így a másik személy felett mutatott erejére van szüksége ahhoz, hogy ezt a félelmet leplezze és hogy elkerülje az önvizsgálatot. Viszont félelemben élve hogyan lehet egyáltalán egy valódi kapcsolatot fenntartani? Sehogy. Ezek azok a látszat boldogságok, amiket kívülről lehet, hogy többen irigyelnek, de ami belül van, az rohad.

Sajnos az emberek inkább szeretik a homokba dugni a fejüket, vagy agresszióval, uralkodással leplezni mindazt, ami bennük van, ugyanakkor hosszútávon szerintem ez nagyon nem kifizetődő. A „jutalom” az a fajta belső feszültség és nyugtalanság, vagy akár a „nem tudom, mi nem jó, de valami miatt nem találom a helyem, boldogságom” érzés lesz, amit lehet, hogy már egy kisebb mértékű önismeret fejlesztéssel is megoldhatnának. Egy út önmagadhoz.

Csak ehhez bizony felismerés kell. Akarat kell. Változásra való hajlam, ébredés kell.  

És hogy mi a helyzet a másik féllel? Neki ott kell hagynia azt, ami árt, ami leépít, ami sebez. És elkezdeni felépíteni valamit, ami igazi, ami én vagyok és amiben boldog vagyok. De ehhez le kell dobni a láncokat – amit a másik fél rakott ránk, vagy ki tudja, lehet mi magunk. Aki azt hitte, joga van mindehhez és eddig a pontig mi is ebben a hitben éltünk, s megadtuk neki a nem létező jogot arra, hogy birtokoljon minket.

Eddig.

Egy őszinte kapcsolatba nem fér bele a birtoklás, nem fér bele, hogy uralkodónak képzelje magát bárki, akinek teljesítik a parancsait. Nem fér bele a megalázás és a másik fél önbizalmának, önbecsülésének a lerombolása. Nem fér bele az érzéketlenség, a zsarolás, a lelki játszmák. Mindehhez senkinek, semmi joga és ha valóban felnőtt, akkor bizony eszébe sem jut így közeledni.

Egy igazi kapcsolatban a tisztelet az első, minden téren, az elfogadás és a szeretet. Ha ezek nincsenek meg, nem lesz mélység sem, valódiság sem. Csupán egy játszma lesz – ami legalább egy, de akár több embert is tönkretesz.

Te ne legyél egyik fél se!

Még több tartalom: TheMeetime Facebook oldal

Még több kép: TheMeetime Instagram