TheMeetime

Helyek, amik formálnak

1. rész

2019. május 29. - TheMeetime

Az életünkben vannak utazások és vannak Az utazások. E két fogalom között pedig hatalmas a különbség. Mindegy, hogy az adott utat egyedül vagy társaságban tesszük-e meg, valahogy jobban hatnak ránk egyes országok, városok, tájak, mint társaik. Mindenkinek más és más, ami a szívéhez közel kerül, de egy biztos, aki elengedi az ismeretlentől való félelmét, csodákra lelhet e helyeken – is.

1.jpg

Már nem is tudom, mikor alakult ki bennem ez a kötelék, de számomra az abszolút favorit Olaszország lett az elmúlt évek során. Először 2005 környékén, pár órára találkoztam vele egy horvátországi nyaralás kitérőjeként, ami nem mondható olyan meghatározó élménynek, bár arra emlékszem, hogy már akkor is érdekelt az ország kultúrája és persze imádtam a pizzájukat. :) De gyakorlatilag csak álmodoztam arról, hogy majd egyszer esetleg több napra és igazi olasz kisvárosokba is eljutok, valamint a számomra legvarázslatosabba, Velencébe. 4 évvel később ez sikerült is. Tél, karnevál, klisés indok az utazásra, de ha egyszer menni kell, hát menni kell. És nem véletlen vágytam annyira oda, mikor megérkeztünk valahogy olyan volt az egész, mint egy mesében. El sem hittem, hogy ott lehetek, hogy tényleg Velencében vagyok. Valahogy egyszerre volt egy kisebb időutazás, a sikátoroknak köszönhetően kaland és lett aztán egy felejthetetlen emlék. Onnantól kezdve folyamatosan visszavágytam az olaszokhoz, ami jó pár évvel később egy toszkán buszos körút keretében meg is valósult és akkor már végérvényesen tudtam: nekem Olaszország az a hely, ahol azt érzem, hogy sosem unom meg, sosem bánom meg és bármikor bárhova szívesen megyek. Így aztán el is döntöttem, hogy szép sorban végig fogom járni az országot északtól, délig. És bár Velence azóta is az egynapos megérkezések otthona, biztos eljön az a nap is, mikor hosszabb ideig élvezzük egymás társaságát.

De..

Ami mégis igazán nyomot hagyott bennem, az az a 10 nap volt, amit életem első egyszemélyes külföldi útján Firenzében és a környékén töltöttem. Kicsit ódzkodtam, hogy jó várost választok-e főhadiszállásomnak, mert a buszos út során is érintettük pár órára és megmondom őszintén, akkor nem tetszett, pontosabban nem fogott meg. Csak azt éreztem, hogy nyüzsög, túl sok, divathely és egyébként is ezer fok van (nyár közepén mennyi is lenne..). De úgy voltam vele, hogy maximum elvonatozom ide-oda és egyébként is, megérdemel még egy esélyt. És milyen jól tettem, hogy visszamentem. December eleje volt, persze teljesen más hangulat, mint a nyári forróságban, már az adventi fények is éreztették a karácsony közeledtét és bár turista kedvencként sosem üres, mégis jóval csendesebb volt, mint az emlékeimben. Így aztán hagytam, hogy Firenze megmutassa a valódi és nem a pár órás arcát, ami minden várakozásomat felülmúlta.

A leginkább az lepett meg, hogy nem félek egyedül sétálgatni az utcákon, pedig volt, hogy már rám esteledett a toszkán fővárosban vagy épp egy hosszabb kirándulás után Sienában, ahova szintén átvonatoztam. Nem éreztem azt a bizonytalanságot, amit egy idegen ország adhat, hogy majd’ 1000 kmre vagyok az otthonomtól, hogy gyakorlatilag csak magamra számíthatok, hogy egyedül vagyok. Csak abban voltam biztos, hogy jó helyen vagyok, hogy az emberek barátságosak, hogy még egymagamban is milyen jó csatangolni, megkóstolni az igazi olasz pastat, gelatot és persze pizza, pizza, pizza. Vonatoztam a városok közt, mintha csak itthon fedeznék fel egy megyét, térséget és egyszerűen csak élveztem, hogy ott lehetek, ahol épp vagyok, megéltem a pillanatot. Ez egyébként sokszor nehezebb, mint gondolnánk, ugyanis nem egy olyan utazás van az emlékeimben, amivel kapcsolatban utólag visszagondolva tudom, hogy jobban is ott lehettem volna. De Firenzében ez szerencsére sikerült.

Persze egy utazás akkor is élmény, ha nem egyedül megyünk, még ha én az utóbbi időkben azért meg is szoktam, hogy egyedül kóricálok akár itthon, akár Európában. Róma például úgy lett emlékezetes, hogy még véletlenül sem csendes és nem is egyedül fedeztem fel. Amit az a város tud..hát nem véletlen Örök. Ha Velencét egy kisebb időutazásként aposztrofáltam, Róma..Róma az a hely, ahol tényleg újraéled a történelmet. És miközben a Colosseum gladiátoraira gondolsz, arra, hogy a kegyetlenség, a csaták azokban az időkben szórakozást nyújtottak a népnek, eszedbe jut, hogy mégis mennyire szerethető is ez a város, barátságos, egy sok mindent túlélt igazi harcos, aki több, mint 2500 éves, és te ugyanazokon a köveken sétálhatsz, mint az akkor ott élt emberek, a lábnyomod találkozik az ő lábnyomukkal – még, ha csak képletesen is. Rómával kapcsolatosan sok közhely kialakult, de egy biztos, valóban látni kell ahhoz, hogy megértsük, miért is mondja az emberek többsége ugyanazt róla. Hiszen az is biztos, hogy kevés olyan hely van a világban, ahol szinte minden utca rejt legalább egy emléket a múltból, ami szótlanul is mesél. Mesél a Pantheon, ahogy belépsz a hatalmas oszlopai közt és szétnézel..majd felfelé, ahol a szabad ég kacsint vissza rád és ahonnan az eső is szabadon zubog a lábad elé, miközben a téren pedig valaki hegedűn játszik. De az is elég, ha csak a kis utcákat járod..számomra legalábbis az olasz utcáknak van egy olyan varázsa, amit sem elmondani, sem leírni nem lehet. Ha hagyod, hogy vezessenek, biztos, hogy nem csupán a kötelezőket látod az utazásod során.

Azonban az egyes városok mellett van egy teljes régió, ami még borús időben is napsütötte. Ez a 10 megyéből álló terület, Toszkána nem véletlenül az egész ország bölcsője. Az a csoda, ami ott várja az utazót, bármikor is tévedjen arra, egyszerűen hihetetlen. Számomra mindig is a kisebb városok, falvak voltak az érdekesebbek, akár Magyarországon, akár külföldön jártam, mert úgy gondolom, ott jobban meg lehet ismerni egy országot, a hagyományokat és általában a vidéki emberek vendégszeretőbbek is, mint a rohanó városiak. Persze a fenti nagyvárosi kivételek itt is élnek, mint ahogy minden országban, nekem mégis a vidéki nyugalom, amikor hallom a csendet, az igazi megnyugvás. Itt, Toszkánában pedig hallod a csendet. Elég csak egy kicsit a város széle felé venned az irányt, legyen ez a város akár északabbra, mint például Volterra és San Gimignano vagy akár délen, mint Pienza esetleg Montapulciano. Kisebb-nagyobb városok, mindegyik egy domb tetejére építve, akkor még a védelem miatt, ma már inkább azért, hogy minket, „idegeneket”, de akár az ott lakókat is nap, mint nap lenyűgözzék a kilátással. Mert a toszkán táj már csak ilyen. Elkápráztat, messze visz és elfeledteti veled minden gondod, bajod. Amikor kiülsz a városfalra és csak nézed a tájat, a naplementét, a helyieket, ahogy élvezik a dolce far niente-t, azaz a semmittevés édes örömét, akaratlanul is átveszed te is ezt a hangulatot, életérzést. És az olaszok ebben nagyon jók, tudják élvezni az életüket, a pillanataikat, hiszen, ahogy seperc alatt felhúzzák magukat és káromkodnak egyet vagy szól a dudaszó még Velence csatornáin is a motorcsónakok szabálytalankodása után a vaporetto sofőrjétől, úgy tudnak nyugodtan üldögélni is egy pohár borral a kezükben.

És, hogy mit tanultam tőlük? Talán pont ezt. Hogy nem kell mindig mindenhova rohanni, mindent megörökíteni, hanem inkább ott éljem meg az adott pillanatot. Hogy élvezzem az ízeket, az igazi ízeket, amit csakis a friss alapanyagok adnak, hogy az evés valóban lehet egy élmény, nem csak az ebédidőben bekapkodott gyorskaja. Hogy attól, hogy hangosan élnek, az még nem jelenti azt, hogy ne lennének kedvesek, egyszerűen csak ilyen a természetük, ott vannak a jelenben, legyen az jó vagy akár kellemetlen, bár tény, számomra ez mindig is inkább mulattató volt, mint zavaró. Hogy bárhol, bármikor lehet fagyizni, senkit sem érdekel, hogy tél van és 10 fok vagy nyári 40, mindig jól esik igazi olasz fagylalt. Közhelyek? Lehet. De egy biztos, tudják értékelni az apró dolgokat, hiszik, hogy megérdemlik az igazi, ízes életet és ennek megfelelően is élik azt. Ott sem tökéletes minden, hogy is lehetne, de ha mi magyarok is inkább helyeznénk a tekintetünket a jó dolgokra, ha elhinnénk, hogy igenis megérdemeljük, hogy jól érezzük magunkat, ha többet mosolyognánk a hétköznapokon is és nem a panaszkodástól remélnénk építkezést, hanem azoktól a pillanatoktól, amiket sokszor észre sem veszünk, boldogabban tudnánk élni. Hiszen nekünk is vannak szép tájaink, vidéki falvaink, csak el kell indulni azon az úton..és nyitni a világ felé, egymás felé – kezdésként mondjuk egy hétfő reggeli mosollyal a metrón. Vagy bármelyik napival – bárhol. :)

A bejegyzés trackback címe:

https://themeetime.blog.hu/api/trackback/id/tr2214866946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.